Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Randevú (34.)

2008.10.16

Első alkalommal megismerkedtek, mindent meg akartok tudni a másikról. Másodszorra már sokkal oldottabb a légkör és nem csak a másik múltja, vagy jelenlegi érdeklődésének tárgyai foglalkoztatnak, hanem egy kicsit megpróbáltok egymáshoz közeledni. A lány tetszeni akar a fiúnak, mindig megpróbálja a legjobb énjét adni, és a rossz tulajdonságait eltitkolni. A fiú, bár soha nem vallaná be, minden találka előtt majd fél órát tollászkodik, hogy a legjobb formáját nyújthassa. Pedig valójában mindketten látják a másik valódi énjét, és az tetszik nekik igazán, nem az a tökéletes alak, amit mutatni szeretnének a külvilágnak. Talán fölösleges megjátszanunk magunkat, hiszen ha valakinek valóban elnyertük a tetszését, az akkor is szépnek, helyesnek fog látni, ha nem pihementes a ruhád, vagy nem hibátlanul egyenes a hajad.

Június 18.

Ez volt életem eddigi legvarázslatosabb hete. Mondhatni a szó legszószorosabb értelmében.

Hétfő:

Vita áthív egy teára, majd lazán felveti, hogy gyakoroltam-e a héten? Én meg:
„-Ugyan mit?” - persze ő rögtön felháborodott, és megtartotta a hegyi beszédet:
„-Ha nem gyakorolsz, nem fogod tudni irányítani az erőd, ha nem tudod irányítani, akkor pedig nem lehetsz jó tündér. Blablablablablabla...” Kb. eddig figyeltem, aztán belefeledkeztem, abba hogy visszapörgessem a vasárnapi eseményeket.

Kedd:

Harci feladatok, Vita sanyargató kiképzése, ami kb. 15 perces veszekedéssel kezdődött, mert én kifejtettem, hogy menyire nincs igaza, miszerint hasznos dolog a képességem, és hogy én nem is akartam, akkor minek kaptam? Erre ő persze megint lenyomatott valami irtó hosszú szónoklást. A következő 45 percben pedig újabb mesélések özönét kellett feldolgoznom. Az 1 óra eredményei:
-rájöttem hogy soha nem fogok tudni megszabadulni a képességektől, és emiatt muszáj elfogadnom, mert a képességem én magam vagyok (vagy valami ilyesmi)
-rájöttem nem lesz olyan könnyű ez az egész, mint ahogy én azt az elején hittem
-rájöttem mennyire fájdalmas az elmeharc egy cirka 500 éves tündérrel, és kaptam mellé egy sanyargató fejfájást

Szerda:

RANDI LOUISSAL!!!!!!!!! Vasárnáp mikor már készen voltunk és a nap is lemenni készült, úgy gondoltam már elég későre jár, és haza akartam menni, de amikor felálltam Louis a karom után kapott. Megfordultam és összehúzott szemöldökkel kérdőn néztem a csuklóját, ami még mindig szorosan az én karomat fogta.
„-Gyere el velem valahová szerdán!” - olyan gyorsan bökte ki, hogy először nem is értettem:
„-Hogy mit?” - Aztán megerősítést kaptam arra, hogy nem hallottam rosszul:
„-Gyere el velem valahová szerdán! Gondoltam folytathatnánk a beszélgetést...tudod, az újságírásról, meg a Columbiáról. Mesélhetnél a könyvedről is, szívesen hallanám a részleteket.” Mivel nem nagyon találtam rá kifogást rábólintottam. Mennyei volt a kaja, bár csak a közeli hamburgeresnél fogyasztottunk el egy-egy turmixot hamburgerrel, nekem úgy ízlett, mint ha az ambrózia lett volna. Közben olyan érzésem volt, mintha a világ csak körülöttem forogna. Végre beszélhettem az álmaimról, a terveimről, a vázlataimról egy olyan emberrel, akit érdekelt. Persze Keira, meg anyáék is figyelnek rám, de ez teljesen más, ők nem értenek ehhez. Viszont Louissal teljesen egy hullámhosszon mozogtunk. Aztán egy vígjáték filmet néztünk meg a moziban, és persze hatalmas kacajaim közepette majdnem megfulladtam a félrenyelt kukoricától. Szerencsém, hogy Louis az a fajta, aki szeret a filmre figyelni. Este pedig, amikor hazakísért még az úton kitárgyaltuk Adam Sandler bravúros alakítását, és mikor indultam volna befelé egy halvány puszit ejtett az arcomra, és megköszönte az estét. Naná, hogy alig bírtam kivárni, hogy felérjek a szobámba, és az egészet elújságoljam Keirának.

Csütörtök:

Kevésbé érzem jól magam, lehet, hogy elkaptam valami vírust. Viszont az arcomon a hely, ahol Louis megpuszilta még mindig bizsereg. De nem, erre nem szabad gondolnom! Ő csak egy barát!

Péntek:

Rájöttem (Vita mesélte, amikor meglátogatott), hogy van médium-vírus is. Most komolyan, ez is csak velem eshet meg, mint a szerdai popcorn baleset. Nekem tuti az első éven el kell kapnom a fejgörcsös-fájdalomtól-hányós-látomásos-elmebajt. Jó hír, csak egyszer lehet elkapni, mint a bárányhimlőt, és minél hamarabb esel át rajta, annál jobb. A háziorvosunk egyszerűen le-infulenzászta a Vita által megállapított speckós betegségemet, de mit tudhatnak az orvosok?!

Szombat:

A betegség egyre rosszabb, már hallucináltam is. Azt hittem, Louis átjött meglátogatni és valami levest hozott, amit a mamája főzött nekem. Azért gondolom, hogy hallucinálok, mert mire felébredtem ő már nem volt ott.

Vasárnap:

A leves itt volt, tehát Louis is, és látott ilyen állapotban. Na jó végül is csak haverok vagyunk, hiszen nem hívott el újabb talira, de akkor is.  Az meg csak baráti puszi volt a kellemes estéért.... Lehet, hogy nem kellene úgy felfújnom, hogy nem hívott fel, végül is hozott nekem levest. És megpuszilt. Az arcomon. Nem a számon. Akkor ez most számít egyáltalán? Nem, nem számít, mert ő csak egy barát. És nem is akarok mást.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.