Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nem tehetem, mert túlságosan fájna (39.)

2008.10.16

Ha valami annyira nagy boldogságot okoz, hogyan tud fájni? Érdekes az emberi szervezet: Kis dolog, mégis hatalmasnak érezzük. Jó, de mi mégis rossznak véljük. Nem tudjuk eldönteni, helyes vagy helytelen, amit teszünk. Végül rádöbbenünk ez már nem lényeg, mert az eszünkre kell hallgatnunk. Néha, muszáj elnyomni  azt, amit lehetetlennek vélünk: a szívünk érzéseit. El kell felednünk, mert az eszünk óva int, megsúgja, hogy NE TEDD!!! Végül hallgatunk rá, mert tudjuk igaza van.

Június 23.

És én persze még is megtettem. Amint felébredtem végre a mennyei csók okozta kábulatból és végre magamhoz tértem, mintha már hallottam volna saját magamat: „Még elfuthatsz, szaladj!” Aztán már Louis hangját hallottam, annyit kérdezett: „-Még mindig úgy gondolod, hogy csak jó barátok lehetünk?” Erre én: ”-Hát talán nagyon-nagyon jó barátok.” Na ő persze csak mosolygott, és megrázta fejét. A rövid csöndben egyszer csak meghallottam valamit. Egy hangot, vagy egy gondolatot? Igen. Az ő gondolatait. Meghallottam, és földbe gyökerezett a lábam, nem hittem a saját természetfeletti képességemnek. A hang ezt mondta: „Istenem, szeretem. Szeretem! Mond már meg neki, hogy szereted, te tökfilkó! Mire vársz még, ez egy tökéletes pillanat!” De amikor épp szóra nyílt volna a szája: „-Mennem kell...”-szóltam közbe,-„...tudod, kocogni.” Nem hagyhattam, hogy kimondja, mert akkor tudom, újra fájna. Már indultam is, de ő visszahúzta a karomat, mondván: „-Nem mehetsz el csak így! Meg kell beszélnünk ezt a dolgot! Nekem te többet jelentesz, mint egy barát. És szerintem én is neked, legalábbis úgy vettem ki az előbbiből.” De én nem akartam megbeszélni semmit. A maradék agyhullámaimmal magamat győzködtem, hogy álljak ellen, és menjek el, és megpróbáltam rá is hatni, hogy hagyja abba, de az eredmény az lett, hogy megmerevedett. Szó szerint nem mozdult. Olyan volt, mintha egy film egy képkockáját kimerevítettem volna. Louis emelte a bal lábát és gondolom utánam indult el, de a levegőben megállt a lába. Én ugyanúgy tudtam mozogni. Visszaslappogtam hozzá, meglegyintettem előtte a karomat és meg is nyomogattam a vállát az ujjammal, de semmi hatás. Aztán, amikor előtte álltam egy hirtelen pillanatban, mintha újra indult volna a film. Louis befejezte a lépest, amivel pont nekem jött. Értetlenkedve rázta meg a fejét: „-Hiszen az előbb még mögöttem voltál...most..meg itt vagy. Mi volt ez?” De mivel nem nagyon tudtam én sem, így csak megrándítottam a vállam: „-Érzékcsalódás.” Egy kicsit elgondolkodott, és újra ott folytatta, ahol abbahagyta: „-Na, mindegy. A lényeg, hogy beszélnünk kell. Ha most nem is akarsz, egyszer muszáj lesz.” És mivel nem válaszoltam, ő rögtön neki bátorodott: „-Mikor érsz rá? Mondjuk ma vagy holnap este? Találkozhatnánk valahol.” Az események túlzott felpörgésétől nem gondolkodva rávágtam a másnap estére, hogy ok. De inkább kívántam volna magam a pokol fenekére, minthogy a Louis iránti érzéseimmel kelljen szembe néznem, sőt fel kell arra is készülnöm, hogy letagadjam azokat.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.