Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ígéretek és vallomások (41.)

2008.10.16

Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó. Tartja a mondás is, de vajon mindenki megőrzi ezt a fogadalmat? Valaki azt mondja, megtesz valamit, de a végén teljesen az ellentettjét teszi, akkor biztos nem lesz jó a vége. A szerelem elején fogadkozunk ezerrel, de ha már nincs meg a szikra, vajon akkor is betartjuk majd, hogy örökkön-örökké? Az ember örül, hogy ha valaki szereti, sőt ha ő szerethet valakit. Viszont a szeretet nem minden. Mellette kell állnia a bizalomnak, a vonzódásnak, és a hittnek, ha szerelmet akarunk belőle formálni. Igen, hinnünk is kell. Magunkban, kettőnkben, benne, és a szerelemben. Mert ha nincs hit, nincs tartópillér, ami megakadályozná, hogy bárki a kettő közül el ne dőljön.

Június 24. 23 óra

A vacsi végeztével már ott tombolt az az idegtépő feszültség kettőnk között. Tudtam, hogy mit fog mondani, de akkor is. A kezeimet megfogva a sajátjai közé próbálta felvenni velem a szemkontaktust. De én nem bírtam. Nem bírtam belenézni. Ha belenézek elveszek, és nem tudok majd hazudni. De neki, persze hogy az ujjával az államat fel kell emelnie, hogy muszáj legyen belenéznem azokba az igéző szemekbe. A pupillájának feketéjében saját magamat láttam, és nem voltam valami büszke magamra.
„-Nem értem, hogy miért szaladsz el, ahányszor csak közelebb kerülünk egymáshoz.” -kezdett neki, én meg nagyot nyeltem, majd folytatta: „-Ha csak beszélgetünk, olyan felszabadult vagy, de amint rátérünk a kettőnk dolgára, rögtön begubódzol. Talán félsz tőlem? Hidd el, én nem bántanálak soha, még egy ujjal sem. Egyrészt, mert a bátyád péppé verne, és mert egyébként is az egyik legjobb haverom. De ami a legfontosabb, hogy...” – Úristen, kimondja, ki fogja mondani! Nagyot nyelek, mély sóhaj, érzem hogy sírnom kell. Egy hang se jön ki a torkomon, talán ha elszaladnék... de mikor felállok, ő visszaránt a karomnál fogva. Letörli az arcomról a könnyeket, és megkérdezi, hogy mi a baj. Bennem csupán egy mondat kavarog, amit egy halk hang suttog, de nem hallom tisztán. Egyik szeméből a másikba nézve, kételyek közt vergődve fuldoklok a saját rácsaim mögött, de végül feladom, és megadom magam a vascsövek szorításának. "Nem lehet, még egyszer nem lehet." Kitépem magam a karjai közül, és megint elszaladok. Futás közben ébredek rá, hogy a hangok megint megrekedtek a torkomban, az arcom pedig könnyáztatta.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.