Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ha már nincs visszaút (37.)

2008.10.16

Ha jól érzed magad, akkor repül az idő, tartja a mondás. Ez esetben tényleg igaz lehet. Nem várt dolgok derülnek ki és rájössz, hogy egy pillanat műve volt az egész. A sors furcsa játéka, vagy kitudja. Nem gondolkozol, csak cselekedsz, és mintha eddig nem is ezzel foglalkoztál volna, nagy természetességgel kibököd azt a kérdést, ami nyomja a szívedet. De várjunk csak! Biztos, hogy olyan jól veszi ki magát a kérdés? Jó az időpont? És a legfontosabb, a kérdéstől sokkot kapott ember az igazi, akinek fel kell tenned a kérdést?

Június 23.

Már nem vagyok beteg, és gondoltam megedzem kicsit magam Vita újabb próbáira, hátha menni fog a kanálhajlításJ, de aztán csak a futódresszemben a kapunkig jutottam el. Reggel, amikor az újságot hordják, miért is ne, ott áll szemben velem az idősebbik West és olvassa a friss napilapot. Az ajtónk becsapódott, ő meg rögtön felkapja a fejét. Póló, boxeralsó és egy köntös. Igen, ennyi volt rajta. És engem nézett. Nem lehettem bunkó, hát odaintettem neki köszönésképpen. Fogalmam sem volt, hogyan kell kezelni az ilyen helyzeteket, mármint, amikor nem akarok közelebbi kapcsolatot, de nem is akarom megbántani. Azt semmiképpen sem, mert tudom milyen érzés. Az intésemet meghívásnak vélte, és áttrappolt, megjegyzem mezítláb hozzánk. Aztán elszóltam magam. Leveses ügyet napirendre tűztem, és igen ő hozta, de aludtam és csak letette a szobámban!!!! (Ő VOLT a szobámban) az asztalomra. Kínos hosszú hallgatás...

Június 23. reggel 7 óra 42 perc

Életem eddigi legjobb perce volt. A kínos hallgatást Louis törte meg először. Megkérdezte, hogy most hányadán is állunk, legalábbis a: „-Szerintem egész kellemes volt az a szerda este.” És hasonló közhelyek, meg: „-Mi lesz ezután?” -kifejezésekből erre következtettem. Jó kérdés volt, mit ne mondjak, én sem tudtam a választ. Bepróbálkoztam egy: „-Khm...azt hiszem... jó barátok leszünk.” mondattal. Erre ő se szó, se beszéd közelebb lépett hozzám, és megcsókolt, csak úgy szimplán, hirtelen. Na jó, én is hibás voltam, nem kellett volna belenézni a szemeibe. Akkor vesztem el. Semmi hasonlóság nem volt a két West fiúban azokon  az igéző szemeken kívül. David alacsonyabb, és kevésbé izmos volt, mint Louis, a fején pedig mindig hibátlanul elrendezve álltak a rövid egyenes hajtincsek. Louisnak viszont egész a tarkójáig ért a göndör haja, ami mindig olyan kócos volt, hogy a legszívesebben beletúrt volna az ember, ahányszor ránéz. Mint ahogy azt már említettem is, David és Louis viselkedése is ég és föld volt. Míg David csak magával tud törődni, és (nem rég ráébredtem) csak magát képes szeretni, addig Louis...megértő, kedves, és nem olyan sunyin hízelgős, hanem aranyos, és még sorolhatnám estig, mennyivel is jobb, mint David. Nem is hinném el, hogy tesók, hacsak nem tudnám, illetve a hajuk meg a szemük nem ugyanolyan sötét, gesztenyebarna színű lenne. Abban a 42. percben vesztem el végérvényesen. A kezei közé fogta az arcomat, de szerintem látott valamit a szememben, talán félelmet, mielőtt teljesen összeért a szánk. Magában azt kérdezgette, hogy miért félek tőle? Én eddig azt sem tudtam, hogy félek. Reflex-szerűen körbe kulcsoltam a nyakát, tudtam, hogy már nem vagyok képes elmenekülni. Már nem.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.