Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A karácsony (70.)

2008.10.30

Nem tudom, ki hogy van vele, de én a magam részéről a december második legjobb ünnepének tekintem. Természetesen első a Mikulás, bár Amerikában a kettő, már egynek számít. Sok ember gondolja úgy, hogy ha máskor nem is, legalább az ünnepek táján legyünk boldogok. Egy tanárom szavaival élve és azt felhasználva:

            „Ebben az időszakban nem mehetünk el egymás mellett csak úgy. Ha egyedül van egy ismerősük, beszélgessenek el vele! Kérdezzék meg, milyen karácsonyt szeretne és ha tudják ajándékozzák meg, legalább egy mosollyal, egy kedves szóval!”

Még a legantikarácsonyosabbak is tudják, hogy az ünnepek alatt minden kicsit megváltozik. Azért tudják, mert ők is érzik picit megváltoztatja is a varázs. Az almás fahéj, gyanta és karácsonyi finomságok illata, de emellett a szeretteink jelenléte, a légkör családiassága teszi ezt a pár napot meghitté. Kit érdekel, hogy mit kaptál? Na jó, biztos jobban örülsz annak, ha kapsz valami személyre szólót, de...abban is biztos vagy, hogy ha nem lenne senkid is örülnél neki? Az egyedül lévőknek bizonyára egy család a világ összes ajándéka közül a legvágyottabb. Próbálj meg, TE is így gondolkodni, és inkább azzal törődj az ajándékok méretének felmérése helyett, hogy meg tudd, kitől, miért kaptad. Légy hálás, hogy egyáltalán kaptál, sőt..hogy van kitől kapnod! Persze mindenkinek Boldog Karácsonyt és Kellemes Ünnepeket kívánok!

 
December 24. 25. 26.
Happy X-mas, Frohe Weinachten!

Anya sütit süt..házi recept, magyar süti..Istenem, hányszor átéltem már, mégis milyen jó érzés. Jason és én felállítjuk a nappaliban a fát, amit persze már karácsony első napja előtt, azaz 24-én megvettünk. A fa kiválasztása persze megint 2 órába telt.. ez már hagyomány. Mint ahogy az is, hogy most, 24-én, a díszítéskor veszekszünk, hogy mit hova rakjunk. Mind a ketten ugyanazt az ágat spécéztük ki, mintha a fa nem lenne elég nagy nekünk. A családi ereklyének számító díszek, gomba, toboz és gömb alakkal bármelyik percben kieshetnek a kezeinkből, ezt megakadályozván anya kirohan köténykéjében, és ránk kiabál, hogy óvatosabban, és ne civakodjunk, mert egyikőnk se díszítheti ezután a fát. Végül úgyis mi díszítenénk, de hát ez a kis játék kell, minden éven. Ez a karácsony is olyannak indult, mint a többi. Fa, ajándékok utáni hajsza...

Jasonnek anyával és Keirával már egy hónappal ezelőtt megrendeltük az új egyetemi focis mezét, amin persze a kedvenc száma áll (9, mert annyiszor megúszott már nagy eséseket karcolás nélkül, hogy mindenki, csak 9 életű macskának hívja), és kap még hozzá Keirától egy foci cipőt, amire a monogrammjaik vannak belevésve egy plusz jellel. Mez igazság szerint azért meglepetés, mert ő még nem tudja, hogy megkapta az ösztöndíjat, mint ahogy Louist is felvették ösztöndíjjal a Columbiára. Nálunk az ösztöndíjasok már ilyenkor kapnak egy levelet, hogy bejutottak avagy sem, mivel az ösztöndíjas felvétel igénylése eltarthat kis ideig, és így biztosítják, hogy még jelentkezhess máshova is, ha az első helyre nem sikerült bejutnod.

Louis is megkapta már a levelet, Jason is, csak az övét eldugtuk, és mivel annyira lázasan készült a karácsonyra, teljesen megfeledkezett a fociról. Elhívott pár napja, hogy vegyünk már valamit Keriának, mert egyszerűen nincs ötlete..hmm pasik!!! J Persze a végén találtunk Keriának egy megfelelő ajándékot.. aranykarkötő focilabda csüngőkkel, és persze hozzá illő foci labda formájú füllbevalók. Hiába..örülni fog. Tőlem egy gravírozott karc ceruzát kap és egy új vázlatfüzetet, természetesen a rajzaihoz. A ceruzán ez állt: Örök barátnők, 2002 Boldog Karácsonyt! A füzet elejére arany betűkkel egy idézetet irattam a kedvenc írójától, Shakespeare-től:

 „Azt jól tudjuk, hogy mik vagyunk, de azt nem, hogy mivé lehetünk.”

                                                                                  Keirának Lénától

Hát, ennek meg remélem, hogy örülni fog. Vitának vettem egy tündérszárnyat és egy kis hógömböt, amiben egy tündérvilág valósult meg. Tudtam, hogy meg fog hatódni tőle. Nagyon gravírozós kedvemben voltam, és a gömb aljára irattam, hogy: „ A világ legjobb tanárának, a legjobb pótnagymamámnak és tündéri barátnőmnek! Boldog Karácsonyt, 2002! Léna” És végül anya és Louis.. az ő ajándékuk kiválasztása volt a legnehezebb.. Jason és én egy teljes napig kutattunk a pincében, hogy végre megtaláljuk azokat a régies felvételeket, amik rólunk kis korunkban, anyáról kis korában, apáról, és a családunkról készült. Persze a munka fele volt csupán ez a nap. A másik fele a nyomozás volt.. Meg kellett találnunk a régi családfánkat, és fel kellett újítanunk. A családfa hátterében Párizs városi látképet csináltattunk. Az esti kivilágított Eiffel-torony, és a város gyönyörű volt.. anya kedvenc helye, vagyis álomhelye. Sajnos még soha nem juthatott el oda, .de most a családfa mellé csomagoltuk a repülőjegyet is. Egy évig spóroltunk, hogy végre megvehessük a jegyet. Na meg persze az iskolára félretett pénzemet is „befektettem”. Végülis, én úgyse megyek egyetemre, akkor minek tartogatnánk. Jason persze megvolt lepődve, hogy honnan van ilyen sok pénzem:
„-Bankot robbantottál?”

„-Neem, csak kaptam egy kis kölcsönt Endrew bácsitól.” –látszólag a válasz kielégítette Jason kíváncsiságát. Félig meddig nem is nagyon hazudtam, mivel a tanítási alapunkba mindketten kaptunk Endrew bácsitól pár száz dollárt még mikor kisebbek voltunk, csak hát az nem lett volna elég egy oda-visszarepútra Párizsba. Végül Louis ajándéka..ezen törtem a fejemet a legtöbbet. Úgy döntettem bekereteztetem a cikkét és a pályázati oklevelét..és ez ügyben együtt kellett működnöm Daviddel. Érdekes napok voltak. Egyik reggel beállítottam hozzá, hogy szeretnék addig beszélni vele, amíg Louis haza nem ér. Erre persze, az agyában rögtön megfordult a sunyi gondolat, hogy az ő szavaival élve „vihar van a biliben” és én hozzá megyek kisírni magam, aztán vígasztalódni. Hát nagyot tévedett, sőt, soha nem voltam még izgatottabb, és boldogabb, mint most karácsonykor, és hogy tudom együtt fogjuk tölteni az ünnepeket.

 
24. Szenteste

Hármasban töltöttük, anya, Jason, és én. Átadtuk a kisebb ajándékokat, hogy kapjunk kis ízelítőt. Közben almabort iszogattunk, és sütiztünk. Anya mákos tekercse mennyeibbnek tűnt még a mannánál is, és a házi készítésű forralt almabor is szuper volt. Anya szintén feltette a kérdést, hogy vajon miért pont a Mary Rose Jonex áll a repjegyen, és hogy-hogy Párizsba?? Egyszerűen nem hitt a szemének, tényleg:

„Nem hiszek a szememnek. De..mégis, honnan volt rá?? Ugye nem csináltatok semmi rosszat? Jajj, gyerekek, annyira boldoggá tettek!”- és persze örömkönnyek potyogtak, és egy édesanya könnyeinél, már ha azok a boldogságtól vannak, megfizethetetlenek. Legalábbis én mindig nagy szívdobbanással várom, az első fénylő könnycseppett, ami azt súgja..igen, sikerült. Jason is örült a mezének, sőt.. az ösztöndíjnak meg pláne. Amikor végre (közös erővel) széttéptük a csomagolást, és meglátta a borítékot a sötét kék alapon zöld csíkos mezzel és a 9-es számmal meg a Jonex felirattal először megdöbbent, aztán:

„-Úristen, már el is felejtkeztem az egészről.. Felvettek! Tényleg felvettek?” –és kérdőn nézett ránk, mi meg persze csak bólogattunk, és én kérdeztem végülis rá:

„-Na de akkor örülsz neki vagy, csak hitetlenkedsz még pár óráig?”

„-Hát persze, hogy örülök! Micsoda kérdés. Köszönöm nektek. Anderson.., el se hiszem, de a számot hogy tudtátok elintézni, már most? Én azt hittem, hogy..”

„-Nem mindegy a miért, és a hogyan? Lényeg, hogy bejutottál, és ezt csak magadnak köszönheted, na meg a fürge lábaidnak.”-örömében Jason egy-egy csókot nyomott az arcunkra és megölelt minket.

És már csak én maradtam:

„-Na, Léna, ott talán van neked is egy ajándék tőlünk. Bontsd ki!”

„-Ez az húgi, bontsd ki!!” –nem tudtam elképzelni mit kaphatok, amitől ennyire izgatottak lettek.

A csomagoláson látszott hogy anya csinálta, szép munka volt. Általában amit Jasontől kaptam, az vagy ajándékszatyorba volt, vagy egy celuxal agyontekert csomagolópapír özön. A papír végre szétbomlott, nem volt túl vastag csomag.. a tartalma annál hihetetlenebb volt. A csomagban két levél volt, egy gyönyörű bőrkötésű könyv, vörös szalaggal átkötve és egy albumszerű könyv. Az első levélen kézzel írva a nevem állt a címünkkel.

„-Gondoltuk karácsonyi ajándéknak szánta a levelet és a könyvet is, a múlthéten kaptuk.”-mondta anya.

Rögtön felismertem Endrew bácsi írását:          

„Drága egyetlen unokahúgicám!

Sajnos nem lehetek veletek az ünnepek alatt, de ezúton is Nagyon Boldog Karácsonyt Kívánok nektek! Remélem, saját kézbe kapod ezt a levelet. Tudom jól, hogy min mehetsz keresztül ezekben a hónapokban. Sajnos, ha akarnék sem tudnék segíteni neked, pedig szeretném megkönnyíteni a helyzetedet. Július 4. a függetlenség napja, neked mégis egy kényszerű nap lesz. Talán a rabság kezdete, de talán egy bizonyos szempontból a szabadságé is. Ott végre az lehetsz, aki valójában vagy. Nem kell titkolóznod senki előtt, és szabadon gyakorolhatod a képességeidet. Talán új barátokat is szerzel. Az elválás nagyon fájdalmas.. tudom, jól, de ha nem mondod el nekik, hidd el, mindig sajnálni fogod. A könyv, amit mellékeltem talán kalauz lehet azon a hosszú úton, amit 18 évesen majd bejársz, és a tündérek közt eltöltött időt is kicsit megkönnyíti.

 
Üdvözlöm Mary Rose-t és Jason-t is!
 
Csók és ölel:
 
Endrew”
 

Még jó, hogy nem olvasták el a levelet. Az aláírása furcsán ezüstösen világított, amolyan természetfeletti „trükkel” és felváltva villódzott a „Csók és ölel:” illetve az „Endrew” szavak. Hol az egyiket, hol a másikat lehetett elolvasni.

„-Na, mit írt?” –kérdezték anyáék kíváncsi érdeklődéssel.

„-Üdvözöl titeket, és nagyon sajnálja, hogy nem lehet velünk. Természetesen jó kívánságait küldte karácsonyra.”

„-Jó,jó, de most bontsd ki a másik levelet is!”-sürgetett Jason.

„-Oké, oké! Nyugalom! Már én is kíváncsi vagyok mi állhat benne, ha már ennyire akarod, hogy felbontsam.”

Feltéptem a boríték ragasztását, és egy hivatalosnak tűnő levelet kaptam a kezembe. Géppel írott szöveg volt, a következő állt benne:

 

„Kedves J. Léna Jonex!
 

Örömmel olvastuk élete első novella gyűjteményét! Igazán remek alkotások. A szerkesztőségi ülésünkön minden évben egyszer napirendre tűzzük a diákok és fiatal növendékek pályázatát. Mint ahogy már a pályázati felhívásban is olvashatta, csupán egy diák műveinek megjelentetésére van lehetőségünk. Hosszas töprengés után végül december 1-jén megszületett a döntés.

Örömmel értesítjük, hogy választásunk az idei „Nebula iromány 2002” nevezetű pályázatunk kereteiben Önre esett! Kérjük, hogy a kézzel írott műveket számítógépre is vigye fel és Word formátumban e-mailhez csatolva postázza címünkre: thenewyorker@studentjournal.com. Feltétlenül számítunk a novellákra, hisz újságunk minden hónapban megjelentetne egyet az állandó „Nebulo” rovatban egyet közülük. A novellák elküldési sorrendjét Önre bízzuk. Első novelláját begépelve, Times New Roman stílusban 12-es betűmérettel, január 2-ára várjuk. Kérjük, a határidőt tartsa be, hisz mi is szigorú lapzártákra vagyunk szorítva.

 

Üdvözölettel
 
Bartoromeo Traver
főszerkesztő”
 

Ezt a levelet hangosan olvastam fel, de a levél végén csak hitetlenül ráztam a fejemet, hisz én nem is küldtem be semmilyen pályázatot.

„-Mégis hogy..???”

„-Nem mindegy, a hogy és a miért? A lényeg, hogy bekerültél, nem?” – használta fel Jason újra az általam nem rég ellőtt szöveget. Hát igen, ezért is volt ő a báttyám, és anya az anyukám. Imádtam őket. Köszönetem jeléül én is arcon csókoltam és megöleltem őket. Már-már én is a sírás határán voltam, amikor eszembe jutott, hogy van még egy album is a csomag mélyén.

„-Ezt tőlem kapod.” –mondta anya.

Kinyitottam az albumot, és képek voltak benne, kis írásokkal benne.

„-Amikor a díszeket kerestem, akkor találtam a dobozok között. Még akkor kezdtem, mielőtt megszülettél volna, afféle babakönyv képekkel.”

„-Óhh anya, ez annyira..annyira, el se tudom mondani, mennyire örülök neki. Ennek is, meg a pályázatnak is – itt Jasonre néztem, a szemeimből hála sugárzott- és Endrew bácsi is... Köszönöm, hogy vagytok nekem. Annyira fogtok hiányozni...-itt azt hittem, na most csúszott ki a számon, de aztán sikerült kivédenem-..ha majd egyetemre fogok járni.”

„-Te is nekünk szívecském, te is nekünk. Na de, reméljünk nem mész olyan messzire, és hamar végzel, hogy aztán..”

„-..megint vitatkozhassunk azon, hogy ki egye meg az utolsó szelet sütit. És persze te jóságosan nekem ajánlod fel.” –szakította félbe anyát a kutyus szemeket meresztő sunyi bátyám.

„-Hogy te mindig csak a hasadra tudsz gondolni. Előre figyelmeztetlek, az utolsó szelet süti anyát illeti meg. Nincs vita!”-Jason csalódott arcát látva anya szívélyesen felajánlotta fiacskájának a sütit, aki két pillanat alatt el is tüntette a szájában.

                     

25.

A mai napot együtt töltötte a család.. Mi is a család? Nekem nem csak anya és Jason a családom. Reggeltől kezdve csak jöttek a vendégek sorban: Keira volt az első, aztán Vita, Louis és végül..apáék. Apa és az új családja. Nehéz volt, de valahogy Jasont is rávettük, hogy ne ugorjon rögtön apa nyakának, és ne zavarja el..de sikerült. Most, habár nem felhőtlenül boldogan is, mégis együtt vagyunk. Együtt ebédeltünk, aztán a nappaliban beszélgettünk. Egyre sötétebb lent kint, és félhomály kissé meghittebbé tette a hangulatot. Téli idő=rövid idő. Hamar besötétedett odakint, és az idő is hamar elszaladt. Észre se vettük, és máris 8 óra volt. Úgy gondoltuk ideje végre kicsomagolni az ajándékokat. Először Vitának adtuk át, és olyan volt a reakciója, mint vártam. Az anyától kapott hímzett kötény, Jason felajánlása, hogy megszereli az ereszt és Louis favágási ajánlata mellett az én tündér szárnyaim és hógömböm aratta a legnagyobb győzelmet. Én ismertem a legjobban, de ahogy most mesélte sorra fiatal kora történeteit, mindenki mintha a kedves nagymamát látta volna benne. Apának a kedvenc csokiját vettem, anya pedig a kedvenc borát.. erre apa azt mondta:

„-A kedvenc kombinációm mennyei manna és család.” –persze mindenki csak nevetett, hiszen a mogyorós csoki bor kombinációja nem igazán nevezhető mannának, de mindenki sokkal felszabadultabb lett apa kifejezése után. Egyszer azon kaptam magam, hogy épp csendben ülök és a forralt almabor kortyolgatása közben figyeltem a csevegő partnereket: anya és Vita, Jason és Keira, apa, a felesége és Louis. Az utolsó két fél csevegése volt a legérdekesebb. Ahogy kivettem a hangfoszlányokból Louis nem is igazán beszélgetett, mint inkább válaszolgatott apa kikérdezésére:

„-Mész egyetemre jövőre? Felvettek? Milyen szakra? Szerinted egy író meg fog tudni élni a mai világban? Van már autód? Mik a terveid a jövőre nézve?” – már épp csak azt nem kérdezte meg, hogy hány gyereket akar, és hogy engem mikor vesz feleségül. Ohh túl hamar vontam le a végkövetkeztetést:

„-Szóval nagy családot szeretnél? Mikor szándékozol megházasodni?” - jézusom, ha tovább hagyom egy helyen őket, apa kikészíti Louist. Odamentem hozzájuk, és megpróbáltam elterelni a témát. Az volt a furcsa, hogy apa mosolyogva köszöntött, pedig előtte igazán komolyan nézett, már-már mérgesen. Louis pedig..nem félve nézett rám, sőt..ennél szerelmesebb pillantásokat még nem láttam senkitől. Együtt voltunk, együtt volt a családom.  

26.

Apáék sajnos hazautaztak, de búcsúzáskor még megígérte hogy gyakrabban fog elnézni hozzánk a következő évben, már ha anya is beleegyezik és Jason sem venné rossz néven, ha (idézem) „látja magát idősebb kiadásban”. Úgy tűnt már Jason is kezd megbékélni a tudattal, hogy apa visszatért az életünkbe félig, de láttam rajta, hogy még mindig nem igazán engedte vissza magához. Érthető. Ő is úgy vélte, mint én: Mi van, ha megint elmegy?

Vita is hazament, pedig marasztaltuk mindannyian, hogy ne töltse egyedül a karácsonyt, de ő csak azt mondogatta, hogy nem fogja, és nem akar zavarni. Gondolatban üzent nekem még valamit, de nem értettem. Miért is értettem volna, amikor tündér nyelven volt. Szóval náluk is van karácsony. Vajon milyen lehet? Milliónál is nagyobb és szebb fény sugárzik mindenhonnan, óriási fa, és megannyi csillogó dísz..varázslatos lehet. Louis még maradt egy kicsit. Odaadtam neki a bekeretezett ajándékot, és cserébe kaptam egy csodálatos mosolyt, meg sok sok csókot. Na meg persze egy diktafont. Jason ugyanis nem bírta megállni, hogy ne kotyogja ki a levelet, és Louis úgy gondolta, hogy egy „igazi” újságírónak szüksége lesz egyre.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.