Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A búcsú (77.)

2008.10.30

Az elválás soha nem könnyű. Nem könnyű, ha elköltözünk és hátra kell hagynunk mindent, ami addig oly kedves volt a számunkra. Nem könnyű, ha el kell válnunk szeretteinktől olyan okból, amit mi magunk sem értünk igazán, és félünk, ezért menekülünk. Menekülünk a normális életbe, vissza a rendes kerékvágásba. Ezt a hibát egyszer észre vesszük, majd legszívesebben visszafordítanánk az időt, hogy megváltoztathassuk a megváltoztathatatlant. A döntést megmásítsuk, az események menetét megfordítsuk, a kimondott szavakat visszavonjuk. De a döntés határozott volt, az események előre folynak, a szó el fog szállni. A múlt, amit meg akarunk változtatni, de nem tehetjük. A jelen, amit megváltoztathatunk, mi még sem akarjuk. A jövő, ami még száz és száz döntést fog elénk állítani, és mi emelt fővel állunk a nehézségek elébe. A búcsú soha nem volt könnyű, és nem is lesz az. Az utolsó szavak frissen fognak élni emlékezetünkben, éppúgy mint az utolsó pillantás. A szomorúság könnycseppjei, és a szívfájdító soha viszont nem látás.., a búcsút talán soha nem akarjuk megejteni. Talán épp ezért jobb is, ha meg sem történik. Pedig ha jobban elgondolkozunk, rá kell jönnünk, a meg nem történt búcsú fájhat a legjobban.             

 
Július 3.

 

 

Eljött ez a nap is, mint mindegyik. Eddig talán ez volt az első olyan szülinapom, amit nem izgalommal, hanem feszült idegességgel vártam. A bajnokság után lassan a suli is el kezdett lustulni az évvége közeledtével. Már mindenki az utolsó dogákat iratta, az érettségizők pedig már be se jártak az utolsó két hónapban. Ők már megtehették. Jason a vizsgákat sikeresen letette, és szerencsére még így is kapott egy kis támogatást az osztály legjobbjaként. Nem úgy, mint én, aki formámhoz híven az irodalmon kívül, (amiből megjegyzem még dícséretet is kaptam, mivel Miss Holmes olvassa a The New Yorker-t) mindenből 4-es lettem. Na meg a tesi 3-ast se hagyhattam ki, híven magamhoz. Keira rajztudását nem csak a divattervező cég, hanem a rajztanárunk is észrevette, szerencsére, így abból a tantárgyból (na meg természetesen tesiből) dícsérettel zárta az évet. Hogy Louissal mi lett? Senki sem tudja... David szerint a vizsgák után elutazott a nagyszüleikhez, és azóta egy árva szót sem hallott felőle. Délután összecsomagoltam, és el kezdtem mesélni a történetet anyáéknak, amit Vitával találtunk ki. Úgy gondoltuk, hogy az igazságot másodszorra sem hitték volna el, ezért nem is erőltettem.

„-Anya, már régóta szerettem volna elmesélni, de még csak a bizonyítványom kézhez kapása után derült ki az eredmény. Tudod, pedzegettem egy magyar szakos magániskola gondolatát már régóta, és most hogy Endrew bácsi letelepedett Európában, úgy gondoltam hozzá költöznék.” (Kaptunk egy levelet, miszerint Franciaország egy eldugott városkájában vett egy kis vityillót, így már egy bizonyos címre küldjük majd neki a leveleket. Na persze, ez is csak egy újabb hazugság volt, én már tudtam. Az igazság az volt, hogy most már olyan pozícióba került, ahol megengedhette magának, hogy leveleket fogadhasson a Földről. Ennyi kiváltság egy honvággyal küzködő tündérnek megadathat.)

„-Igaz, már többször beszélgettünk az iskolaváltásról, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. Na, de hát te tudod. Azt mondod a felvételid jól sikerült abba az iskolába?... Mesélj már egy kicsit, hogy milyen is az az iskola. ....Nem vagyok jó véleménnyel a magániskolákról... Nagyon drága lehet..”-ezeket és ehhez hasonló mondatokat hallottam anyától, aki aggodalmasan nézett a jövőmmel szembe. Természetesen megnyugtattam, hogy a tanulásra félretett pénzemen kívül egy centet sem kell az iskolára fizetni, mivel ösztöndíjas vagyok. Habár a pénz ugye a repülőjegyre ment el, amit anyának vettünk karácsonyra.

A kitalált történet egy kissé hihetetlen volt, de annyira élveztem a mesélést, és a vadregényes iskolámról való fantáziálásba annyira belemerültem, hogy már nem is törődtem azzal, mennyire hihető. Az igazgatói ajánlás, a The New Yorker-i ’ állásom’, Vita francia rokoni kapcsolata, a szállást nyújtó Endrew bácsi, és a kihelyezett angol tanárok. Mindez egy szép mese. A valóság, hogy másnap éjszaka a bőröndökkel együtt már javában Hedj felé tartok, mégis az hihetetlenebb lett volna nekik. Elbúcsúztam Keirától, az egyetlen embertől, akinek a teljes igazságot mondtam aznap el.

„-Rettentően fogsz hiányozni, ugye tudod?”-Keira még mindig nehezen tudta elhinni, egy év után is, hogy az vagyok, akinek mondom magam. De ő nem nevetett ki, sőt..Sírtunk, együtt sírtunk.

„-Majd ha anyáéknak küldök levelet, akkor írok neked is.”-Endrew bácsi levelei között csempésszük majd ki, na de reméljük a gondolatolvasós postás nem buktat le minket. Elvileg egy kedves lány Endrew bácsi hedji postása. Számomra ez is elég hihetetlen, hogy olyan kis fiatalok, mint én a postások, mert hogy ez valamiféle gyakorlat, ami alatt megismerik Hedj-t. Na de, még sok tanulnivalóm van, időm pedig mint a tenger. Anya kivitt a reptérre, és muszájnak látta, hogy megvegye a repjegyet, és még azt is hogy kikísérjenek Jasonnel egészen a repülőig.

„-Vigyázz magadra kislányom! Ugye raktál be fogkefét, meg tampont, meg ...jaj istenkém, át kellett volna még egyszer néznem a csomagodat. Ha valamit itthon felejtettél, csak írj egy gyorspostás levelet, és feladjuk neked csomagban...Ugye megjegyeztél minden kifejezést, amit mondtam? Emlékszel még, hogy hogy kell mondani, hogy köszönöm franciául?”- anya kicsit aggódott, kicsit. Úgymond a hisztéria határán volt, mivel ott helyben szétszedte a csomagom, és megnézte beraktam-e a fogkefémet. Kioktatott a francia szokásokról, na meg néhány jó helyet is ajánlott, amit ottani tanulmányaim szünetében feltétlenül meg kell néznem. A párizsi útja rendkívül jól sikerült, rengeteg szuvenírral jött vissza. Egy-két kis Eiffel-tornyot, csíkos matróz pólót, meg franciasapkát kaptunk tőle. Ő így vezette le a búcsú okozta fájdalma, kapkodott és mesélt. Én sírtam. Jason meg viccelődött.

„-Csak vigyázz, nehogy megfertőzzenek a franciák azzal a békás akcentusukkal! Még a végén leromlik a jegyed magyarból, és akkor muszáj leszel hazajönni.”- rám kacsintott. Tudtam, hogy a maga kusza módján ezzel azt akarja kifejezni, hogy hiányozni fogok neki.

„-Te is fogsz nekem hiányozni báttyus. Ugyan kivel fogok vitatkozni, hogy elfogyott a müzlim.”

Mindenkinek megvan a saját eszköze, hogy elterelje a figyelmét az elkerülhetetlen elválásról. Pedig ami késik, sajnos, nem múlik. Még egyszer megöleltük egymást, és adtam egy cuppanós puszit mindkettőjüknek.

„-Csak két év, és újra találkozunk.”-hát..ha találkozunk, gondoltam magamban.

„-Mi az hogy „csak” ? Az pont két évvel több, mint amennyi elég lenne. Jajj..olyan szerencsés vagy Léna. Meglátod, nagyon csodálatos Franciaország. Én rögtön beleszerettem, azok a finom ételek, azok a sajtok..”-és anya alig bírta abbahagyni. Csak mondta és mondta, és mondta. Mit kóstoljak meg, mit kell kipróbálnom, hova kell feltétlenül elutaznom. A végén már Jasonnek kellett leintenie, és figyelmeztetnie, hogy ha nem indulok el hamarosan, le fogom késni a járatot. Elindultam a kézipoggyászommal a tranzitba, és a jegykezelőnél én voltam az utolsó beszálló. Visszaintegettem még, ők is integettek. Aztán elindultam. A hernyóban sétálva vettem egy nagy levegőt, s talán ez volt az a levegővétel, ami jelezte, hogy valami új kezdetét vette.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.