Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Üresség

2008.09.21
Kép Nem tudom, ki hogy van vele, de velem elég ritkán fordul elő, hogy teljesen üresnek érezzem magamat. Mindig bujkál bennem valamilyen érzés. Szomorúság, boldogság, öröm, levertség, fáradtság... szerelem. Olykor-olykor a végletekig is elmegyünk, s egy-egy érzésünk a csúcsig fokozódik, akárcsak a szenvedély egy hosszú szex nélküli idő után, mikor csak arra tudunk gondolni. Csak arra, hogy letépjük minden ruhánkat, magunkon érezzük a másik érintését, becézgető ujjait és ajkait. Érezzük egymás illatát, és forró leheletét, a megfeszülő testek összesimulását. De van, mikor már nem vágyunk semmire, nem csak a szexre nem. Semmire. Egyedül se jó lenni, de mással se akarunk lenni. Egyszerűen semmihez sincs kedvünk. Nem tudom milyen lehet egy szakítás, habár már sokszor volt vége kapcsolatnak, amiben én is benne voltam. De egyik kapcsolat vége se volt azonos a szakítás szó szótári alakjával. Valami mindig megakadályozta a túl lépést, vagy épp nagyon is gyorsan túl léptem. Nem rég szakadékról írtam, de tévedtem. Nem volt szakadék. Csupán egy kis árok. Az árkot mi magunk ástuk, és azok az emberek, akiket ismerünk és szeretünk. Mind mintha egy hangként suttogták volna a fülünkbe, és zúgtak volna a fejünkben: "Nem fog sikerülni." Talán a saját lelkiismeretünk vagy eszünk, vagy még talán a szívünk is ezt suttogta. Talán már az elejétől fogva tudnunk kellett volna, a sors máshogy tervezte, mint mi. Mégis az apró boldog pillanatok, és a megnevettetés, az az igazi felhőtlen..hiányzik. Ritka, mikor a boldogságtól sikerül nevetnem, mégis vele néha volt ilyen. De az az árok, egyre csak növekedett. Talán soha nem is akartam igazán, hogy eltűnjön az az átkozott árok. Könnyek hulltak és düh keletkezett, majd elpárolgott és lecsapódott. De csak bővült a pocsolya az árok mélyén. A pocsolya tóvá, majd tengerré duzzadt. Irónikus, hogy nem tudok úszni, és soha nem is akartam megtanulni. Feleslegesnek tartottam, mint ahogy ő a beszélgetést annak tartotta. Pedig ha tudta volna, hogy egy beszélgetésével fel tudott vidítani, vagy éppenséggel felmérgesíteni. De hatással volt rám mindenképpen. Megváltoztatta az életemet, bárhogyis. Igazából nem tett semmit, csak egyszerűen ott volt. Ott volt nekem. Pótolta azt a szerepet, amit soha nem sikerült betöltenem senkivel. Ezt a helyet nem tudom, hogy lehet kitölteni. Nagyon szeretném megfejteni ezt a titkot, mert olyan formát, ami azonos az övével kétlem, hogy még egyet találnék. Pont olyat, mint az övé volt, soha. Egyszer talán már nem fog fájni, de ma még..mintha két kéz szorongatná a szívemet, és próbálna verni, de a két kéz nem ereszti. Az árok fölött egyszer óriási felhő kerekedett, és mint az szokás, zuhogni kezdett. Erősen zuhogott az eső. Nem olyan szimplán felhő szakadás, vagy kis zivatar. Ez igazi dühöngő villámcsapásokkal teli szenvedélyesen süvöltő szeles vihar volt. Egy vihar, melynek villámja belecsapott az árokba, és az összes víz, az összes könny elpárolgott. Elállt az eső, és el fogyott a felhő. Egyszerűen eltűnt az összes víz. A helyében már csak egy üres árok maradt. Az árok egyik oldalán ő állt, a másikon én, és nem volt már köztünk semmi. Most én álltam és néztem, mint ő azelőtt engem. Már nem sírt egyikőnk se. Csak álltunk aztán ... ő megfordult, zsebre tette a kezét, és... elment. Nem nézett vissza, mint én azelőtt. Nem jött vissza már soha többé. Egy ideig még vártam, reménykedtem, hátha még visszatér az a szakadék. Egy földrengésért imádkoztam, hogy újra legyen szakadék az árokból, és ne a hibáinkat lássam, és okolhassam a sorsot. Okolhassak mást, valaki vagy valami mást. De aztán rájöttem, hiába várok már, hisz ő már feladta. A szakadék árokká zsugorodott, de a belőle kinövő fa megállította. A fa nem akarta, hogy átjöjjön a másik oldalra, és ő inkább megállt, ahelyett hogy kivágta volna a fát. Nem ő volt a herceg fehér lovon, aki megbirkózik a sárkányokkal is akár, csakhogy elérje hőn áhított szerelmét. Ő már nem vágyott a szenvedélyre, és a becézgető szavakra, vagy arra, hogy egyszerűen összeérintsük a homlokunkat és elmondjuk egymásnak a panaszainkat. Neki már nem volt fontos. Többé már nem. Az árok szélén állva eszembe jutott az első pillanat, mikor megismertem. Azt a vágyakozást és a harcolni készséget. Bárcsak lett volna rá erő, benne vagy bennem. Nem volt. Lehajtottam a fejem, megnéztem még egyszer az árkot, még mindig ott állt és rám meredt, mintha az én hibám lett volna, hogy ott van. S talán igaza is volt. Nem akartam többé látni, behunytam a szemem, elfordultam. Összehúztam a ruhámat, és éreztem ahogy hatalmas szél kavarog. Mentem, és mentem. Távolodtam, a szél mégis erősödött. Megfordultam, és láttam, hogy a hatalmas szélből újra pusztító erő száll alá, és.. elfújja. Igen, elfújta az árkot. Ott álltam értetlenül, fog vacogva, és nem értettem. Az árok helyén már nem volt semmi. Semmi nem volt, csak üresség. Az elején egy szakadék volt a két oldalán két egymásra vágyakozó szerelmessel, vagy olyanokkal, akik a szerelem felé haladtak, de azt soha el nem érték. Most pedig már, semmi. Talán ilyen lehet a szakítás... Nem tudom. De ha ilyen, akkor ez rosszabb még a fájdalomnál, a szomorúságnál, vagy bármi másnál is.


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.