Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Túlélés

2009.06.15

 

 

 

Kép

Fényvillanás, és füstszag. Kétségbeesett sikoly hallatszik a háttérben. A csikorduló kerekek sivító hangja szinte elviselhetetlenül hangosan hasít a levegőbe és százak fülébe. Szikrákat szórnak a roncsok és égőhús szaga vegyül a füstös levegőbe. Félelemmel néz szerte anya, sokkos állapotban némán bámul a zokogó kislányára.

 

A géptest tovább csúszik, siklik, mintha sose állna meg. Frissen nyílt füvet vág ketté és felkavarja a port, végül egy domb állítja meg.

Vérzik a feje, és nem lát az egyik szemére. Éles fájdalom nyíllal a lábába, próbálja megmozdítani, de nem sikerül. Eltört. Kézzel megfordítja az élettelennek tűnő lábat, melynek hátuljából a hús közül csontok törtek a felszínre. Az ülések összetorlódtak, de a nő bent ragadt közöttük, s most nem tud felállni. Hallja a másik fülkéből a gyereksírást, és ő is legszívesebben sírna, de nem. Erős lesz, tartja magát.

Segítség, kiálts segítségért!

Ez a legjobb ötlet, csak hang nem jön ki a torkán. Teljesen kiszáradt, a füsttől pedig köhöghetnékje támadt. A segélykiáltás helyett csak halk köhögést tudott kipréselni magából és nyöszörgő hangot.

- Segí… segítts.. segítség!!!!!!!!!!!! Segítség! Valaki segítsen! – a hangja egyre több erőt nyert magába, már képes volt egy erősebb, de még mindig kissé csendes kiáltásra.

 

Kóválygó fejjel fekszek a földön egy férfi.

Ó, hogy fáj a fejem! Nem kellett volna annyit innom tegnap a fiúkkal. Ki kellene nyitnom a szememet. Na, gyerünk, térj magadhoz. A francba, hány Jin Tonik csúszott le tegnap??? Ezentúl antialkoholista leszek, ha ezt a másnaposságot túl élem. Na végre.

Sikerült kinyitnia a szemét. De mintha egy élethosszú álomból ébredt volna újra a valóságra, olyan homályosan látott. Dörzsölésre emelte kezét, hogy a maradék álmot is eltüntesse begyógyult szeméből. Nem mozdult a karja, mintha száz kiló súly lett volna rajta. Próbálkozását érces mély kiáltás követte. Mire rájött, hogy belőle jött a hang már érezte is a fájdalmat, ami hátába hasított.

Hát ez aztán a valós macskajajj. Verekedtem volna??? Igen, volt ott egy nő, abban a fekete kis ruhában. Szép volt a mosolya, hmmmm… és azok a mellek. Na, igen, kár hogy férjnél volt.

Sikerült végre feltápászkodnia, de nem a földön feküdt, s nem is otthon az ágyában. A vonat felborult és a férfi pont egy ablakon landolt, ami az ütközéskor betört.

Basszus, én vérzek!

Megtapogatta a testét, ahol a fájdalmat érezte, és szeme elé emelte kezét, melyet folyékony vér borított be. Újra hátra nyúlt, egy kicsit fentebb, ahol élesebb volt a fájdalom.

Áááááááuuuuuuuuuuuuuuuuuuuu! A rohadt életbe!

- A rohadt életbe!!!!!!!!! – az utolsó mondat, már hangosan is előtört torkából kinyíló száján. Nem kis félelme beigazolódott, egy hatalmas üvegcserép állt ki a hátából. Első gondolata az volt, hogy kihúzza, de most kevésbé volt bátor. Emlékei szerint a menő legények a filmekben mindig kirántották a kést, ami a lábukból állt ki, vagy ilyesmi. Akkor miért fáj ez ennyire???

Egy, kettő…. Kettő és fél… Háááááááááááááááááááááááárom!

Sikerült kihúznia az első darabot, és még ki tudja hány lehet benne. Bele se mert gondolni, csak kerüljön ki innen élve.

Telefon, hol a mobilom?? Talán még működik.

Megtapogatta zakója zsebét, ahol úgy emlékezett a telefonja lehetett, de a zsebbe nyúlva csak egy kis papirfecnit talált, meg valami selymes dolgot.

- Hehe. – nevette el magát, miközben eszébe ötlött, hogy hogyan került hozzá zsebe tartalma. A nevetésbe belesajdult az egész belseje, és vér csorgott ki ajkain.

Jobb lesz, ha ezt nem csinálom többet. Na, telefon. Sokat nem érek a sztriptíztáncosnő bugyijával meg annak a csibének a számával se. Másik zseb…

- Ááá! Megvagy. – ezzel kinyitotta telefonját, és kezdte is volna tárcsázni a mentőket. A telefon még hál istennek működött, és ki is csengett.

Miből gondolom, hogy nem hívták már ki a mentőket??

A telefonba komoly, színtelen női hang szólt bele:

- Ez itt a városi mentőszolgálat, mi a vészhelyzet oka?

Vérzek bazd meg, az a gond!

- Öööö, hello, izééé… áááá, szóval azt hiszem, balesetet szenvedtem. Vagyis szenvedtünk. Áhhhööö… szóval felborult a vonat.

- Uram, nyugodjon meg és próbálja elmondani, hogy nagyjából merre lehetnek!

Bazz, öcsém, ha tudnám, nem hívtalak volna!!!!!!!

- Öööö.. háttt, asszem félúton a halál és az élet között. Ööööö.. nem tudnának sietni??

Hát kész, én képes vagyok ilyenkor is viccelődni? Azért van kitartásom.

- Uram, lát valami ismerőset a környezetében esetleg?

Ja, hát nem igazán ismerős egy halom szilánk a hátamban, és ez a füst se.. de..

- Igen, öö asszem... várjon, kimászok a roncsok közül!! Mégis mit gondol, mi ez, információsszolgálat?

- Uram, nyugodjon meg! Meg tudja mondani, hogy melyik vonatról van szó?

Nem igaz, hogy senki sem telefonált még. Senki nem vette még észre???

- Azzz ööö.. Pest felé, Bécs felől jöttünk.

- Rendben, meg is van. Ma este, 20.00-kor indult Bécsből a 12-es gyors. Azonnal küldöm a mentőket! – kis szünet után – Uram, itt van még???

Nem öcsém, meghaltam. De téged az se érdekelne.
- Itt, itt.
- Érez fájdalmat? Vérzik valahol?
Hát konkrétan mindenhonnan, de melyiket mondjam először?

- Igen, azt hiszem a törött üveg.. bele.. ahh… beleállt a hátamba, és.. éss… uhhh a hátam piszkosul fáj.

- Uram, ne próbálja kihúzni a darabokat, nem lehet tudni milyen mélyek a sebek! Várja meg a mentőket és ne mozduljon.

Amúgy se nagyon szándékoztam sehova innen elmenni, de köszi az infót. Egyébként jó, hogy most szólsz, már rég kihúztam a rohadt üveget.

- Ne féljen, pár perc és ott lesznek a kollégák!

Nem igaz, hogy tud ez ilyen monoton hangon beszélni? Nem hallotta, hogy haldoklom? Na, jó, nyugi! Szedd össze magad Géb! A kurva életbe, segítsen már valaki annak a gyereknek! Nem igaz, hogy nincs ott az anyja!

Na jó, fel kéne állni.
- Uram, jól van?? Ne tegye le!
Érdekel is engem.

A kezében tartott telefon, most a földön hevert, melyből még mindig csak a nő hangja hallatszott…

- Uram, uram.. itt van??? Uram!!!!!!!!?????? Mondjon valamit, ha hall!!

Hát azt lesheted. Na, gyerünk. Ki kéne innen mászni. ÁÁÁáááá, csak ne fájna ennyire ez a rohadt seb.

Valahogy sikerült felállnia, s most az üvegeken áttört homokon lépkedett. Érdekes látvány volt a törött ablakon benyíló fűcsomó, mely teljesen épp maradt, miközben mindent beterített a sikolyok hangja, a zokogás, és rettegés szele söpört végig a vonatroncsokon. Talán perceik vannak hátra, talán túl élik. A szirénák messziről felcsendültek. Tűzoltók, mentő… rendőrség!

Mindenki úton van a megmentésükre. De mi van, ha … ha nem érnek oda időben?

Na, öregfiú, most legyél legény a talpadon!

Miközben a lába alatt ropogtak a szilánkok, letört műanyag darabok, és minden fele az ülések szivacskáit látta, egyre csak ment előre. A vízszintes ajtót megpróbálta kinyitni. Átkúszott, a gyerekzokogás felé haladt. Minden lépés kínkeserves fájdalmat okozott neki, de inkább ment, mint hogy karba tett kézzel várjon a mentőkre.

Hol vagy kislány, bukkanj már elő! Úristen, mennyi hulla.. Basszus, hányan élték túl?

Mindenki nyöszörög, mindenki vérzik, de van aki már nem is mozog. Aztán végre…

Úristen!!!!!!

Az anya ott ült a széken továbbra is, és meg se mozdult. Szemei kigúvadva, fejét lehajtva mereven ült. Kezei combja mellett tenyérrel felfordulva, a gyerek mellette zokog, és rángatja az anyját. Ébresztgeti, és közben szívettépőn zokog. Arca maszatos a kosztól, és füstös az orra. A könnyek már lemosták egy –egy csíkban arcoskáját, de ettől csak még szomorúbb a látvány. A férfi odament a gyerekhez, és próbálta elhúzni az anyjától. Azon már nem tudnak segíteni. Egy rúd állt ki a nő hasából, melyet körbe fogott a vértől átázott ruha. Leszakadt a csomagtartó, és eltört, a nő pedig pont szemben ült a polccal….

Jézus Mária, végig nézte, ahogy meghalt az anyja.

A gyerek nem akarta elereszteni anyját, nem fogta fel, hogy az már nem él. Soha többet nem simítja végig fejét, és fonja be haját. Nem vigasztalhatja meg már, mert nem ébred fel többé.

- Gyere kislány, menjünk. Jönnek a mentők, majd ők gondoskodnak anyukádról. – próbálkozott a férfi.

- De, de… mamaaaaaaaaaaaaaaaaa! Én, nem megyek! Nem hagyom itt!

Nagy nehezen sikerült két kezével felkapnia a kislányt, és csípőjéhez fogva húzta magával. Nem volt nehéz a kislány, egy kézzel fogta, de a kis kezek nagyon erősen fogták a ruhát. Próbálta lefejteni az ujjakat, de azok már véreztek, annyira kapaszkodtak.

El kell engednie, különben nem jutunk ki innen.

Letette, most egy pillanatra a lányt, és beszélni kezdett hozzá.

- Hogy hívnak?
- Léna.
- Léna, mi a kedvenc játékod?

- Szhi, szhi, pszhi.. hát.. szeretek kifestőzni. Szhi, szhi.. meg, építőzni. – sírás és szipogás közben néha el-elcsuklott a hangja.

- Szeretnél megint kifestőzni?

- Persze! – a gyerek már kezdett kissé megnyugodni, de a szipogás még megmaradt, ami mutatta, hogy nem rég még javában sírt.

- Akkor gyere, menjünk, keressünk valami kifesteni valót!

- De anya, anyával mi lesz? Nem ébred fel. – nézett panaszosan kétségbeesve édesanyja mozdulatlan testére.

- Ő már sajnos, nem jöhet velünk, de már jó helyen van.

- Hol? – szomorú arcoskája kérdőn tekintet a férfire, akinek a feje is vérzett, szája is, és a háta meg pláne. De a gyerek ettől nem ijedt meg.

Hogy az istenbe mondjam el neki, hogy meghalt az anyja?? Nem igaz, hogy nem beszéltek neki még a halálról soha. Bár…

Végig nézett a gyereken, még alig lehetett több 5-6 évesnél, nem is csoda, hogy nem értette, mi történt az édesanyjával.

- Figyelj, ööö az az igazság, hogy anyukád elaludt, nagyon mélyen alszik. Annyira milyen, hogy már senki sem tudja felébreszteni. Sajnos, olyan hosszú álma van, ami örökké fog tartani.

- De neeeeeem, az nem lehet! Az én anyukám soha!!!!!!!

A kislány újra sírni kezdett, de már nem fogta olyan erősen a ruhát, felhúzta a térdét, amin egy kis horzsolás jelezte a baleset nyomát.

- Gyere prücsök, menjünk.

A gyerek nem tiltakozott tovább, de könnyei továbbra is potyogtak, mintha sose fogynának ki. Miközben a törmelékek, és vasdarabok mellett igyekeztek előre, a férfi nem bírt magához térni az iménti látvány okozta kábulatból.

Azt a nőt felnyársalta egy vasdarab! Mégis mi a jó ég történhetett?

A tűzoltók már locsolták kívülről a vonatot, és próbálták betörni az oldalára fordult vonatot, úgyhogy ne sérüljenek meg azok, akik még talán túlélték.

A vonat egy kihalt területre sodródott két falu között. A sínek elkorrodálódtak az idők folyamán, és nem tartott tovább, egyik részen betört, a vonat kereke átsiklott az apró törésen, de az egyik kereke megakadt a résnél. Az utolsó vagon megakasztotta a vonatot, melynek első vagonjai gyorsan lefékeztek, de a fék sem volt elég ahhoz, hogy a feltartóztathatatlan szembejövő vonatot megállítsa. A másik vonat a másik oldali síneken jött, senki nem gondolta, hogy bármi baj is fog történni. De a váltó…

Mintha két papír gyűrődött volna fel, úgy gyűrődött fel a két vonat, mely frontálisan összeütközött. A hátsó vagon megbillent, és a magas dombról a lökésre lefordult, és az oldalára borult. A balesetet egyik vezető vagonban sem élte túl senki a lefékezett vonaton. Az érkező tehervonat két vezetője azonnal szörnyet halt, amikor a főmozdonyok egymásnak ütköztek. Csupán az oldalra dőlt vagonban maradtak túl élők, ami a sínrésnek köszönhetően lefordult a vágányról.

A férfi a kislánnyal kúszva próbált előre mászni egy nyitott ablakhoz, de mindegyik beszorult.

Jellemző… ilyenkor persze, egyik sem nyílik ki.

A kislány most abbahagyta a zokogást, és a férfi zakóját kezdte el húzogatni.

- Mi van?? – kicsit erélyesebben szólt oda, mint kellett volna, de egyszerűen nem bírta már elviselni, hogy nem tudnak kijutni. A fájdalma viszont mintha már nem is lenne. Úgy vélte talán az adrenalin teszi.

A kislány egy sötét helyre mutatott a vagon végében. Az ülések közül halk nesz hallatszott ki.

Odament a férfi, mögötte a kislány óvatosan követte, és nadrágjába csimpaszkodott. A nesz, nem nesz volt, hanem nyöszörgés, és segélykérés.

Egy nőt találtak az utolsó sorban, erősen vérzett a lábából.

Nyílttörés, fújjjj.. Na hát ilyet nem akartam látni.
- Öööö, segítsek? – kérdezte Gab.

- Úristen, köszönöm, kérem.. valamit… borzalmasan fáj! – a nő félig kábult állapotban habogott maga elé, és a kislány csak bólogatott a férfi kérdő tekintetére, aki a következő pillanatban ölbe kapta a törött lábú nőtt.

- Szerencsés, hogy ennyivel megúszta. Rengetegen meghaltak a vonaton. – mondta a nőnek, valamiféle megnyugtatásnak szánta, de a nő ettől csak még elkeseredettebb lett.

- A mentők.. jönnek, ugye?? Ugye, megmentenek?

- Igen, persze! Nyugodjon meg, már kihívtam őket.

A nő és a férfi pillantása találkozott. Mindketten kétségbe voltak esve, de kettejük közül a férfi próbálta titkolni.

Milyen gyönyörű szemei vannak! –gondolta a nő.

Egyre csak egymást nézték, s nem tudták vajon mi az a varázs, ami szétáradt bennük.

Vérzik, és sír. Milyen törékeny, milyen sebezhető most. Meg kell mentenem.

A férfi egyre gyorsabban haladt kifelé a friss levegőre, végre sikerült kijutniuk egy szűk résen. Letette a nőt a földre, és a kislánynak is azt mondta, hogy üljön le, addig ő elmegy segítségért.

A nő szétnézett a roncsokon, égő tűzet látott, és büdös olajfüst szagot érzett.

Hogy történhetett ez meg pont most?? Pont mikor minden olyan jól ment? Az üzletet letudtam, és végre jött volna a szórakozás. Az a party… hm.. inkább jöttem volna el kocsival. Tudtam, hogy a kocsival kellett volna. Hát de, hiába. Muszáj volt Karolin lánybúcsúztatóján sokat innom, és persze teljesen eláztam. De remélem legalább együtt maradnak Szabolccsal, ha még balesetet is szenvedtem, amiért ők Bécsbe ruccantak ki az utolsó napjukra. Hol van már az a férfi a segítséggel?

- Nem fog visszajönni, ugye?

- Dehogynem kincsem, megígérte! – próbálta nyugtatni a kislányt és magát is a nő. – Vissza kell jönnie.

Magában imádkozott, hogy találjon valakit a férfi, és vissza tudjon jönni.

Bár lehet, hogy nem ért célba. Neki is elég mély sebei voltak. Remélem, nem esett össze útközben. Hajj.. hajjj.. hú de álmos vagyok. Egy pillanatra lehunyom a szememet. Csak egy pillanatra…

 

Zöld mindenhol, aztán éles fény világít a szemébe. Próbálja elfordítani a fejét, de nem tudja. Mély levegőt vesz, belesajdulnak a bordái. Próbálná szóra nyitni a száját, de mintha valami lenne a száján. Egy maszk.

Mi törént, hol vagyok?? Visszajött a férfi, talált segítséget?

- Ne aggódjon, most már jó kezekben van! – hallotta egy férfi hangját újra, majd megint elájult.

A nő lába két helyen is eltört, egy külső és egy belsőtörés. A bordái megrepedtek és agyrázkódást szenvedett. Több mint két órás műtéttel, de rendbe hozták a lábát, s most a sürgősségin feküdt egy kórteremben. Lassan nyitotta ki a szemét, mint Gab, amikor a másnaposságra gyanakodott. Éles fény ragyogta be a szobát. Kisütött a nap, mintha mi sem történt volna az este.

- Víz… vizet! – szólt halkan a nő, és próbált feltápászkodni, de az ápolónő most visszaszorította az ágyra.

- Csak maradjon nyugton, mindjárt hozok magának vizet. Pihenjen, most már minden rendben lesz.

Jajj, könyörgöm, csak ne jöjjön nekem a meggyógyul és mindent el fog felejteni dologgal. Ő nem volt ott, nem látta, ahogy az ablakon kizuhannak és nem érezte, hogy milyen élesen csapódott össze a két vonat. Nem érezte… jajj istenem, nem …

A következő percben nem bírta tovább türtőztetni magát. A feltoluló emlékek könnyözönt fakasztottak belőle, s most ezerével csorgott le arcán.

Istenkém, az a sok hallott.

- Sírjon csak, kedveském, adja ki magából! – az ápolónő anyáskodón megsimogatta a nő arcát és a kezét, majd újra megszólalt. - Mindjárt hívok egy orvost, hogy megnézze magát, addig fel ne kelljen az ágyból!

Az ápolónő kilibbent az ajtón egyedül hagyva Violát a gondolataival. Nem bírta abbahagyni a zokogást, egészen addig, amíg meg nem látta az ablakban egy kislány képét. Macis pizsama volt rajta, szőke haja szétterült vállain, és vékonyka lábai csupaszak voltak. Volt viszont valami, ami nem volt természetes, és gyerekhez illő. Az arca. Szomorú volt, és nem mosolygósan boldog, mint a többi gyereké ilyen korban.

- Szia! – szólalt meg a kép. De a hang a nő feje mögül jött. Megfordult és meglátta az ajtóban álló kislányt, akinek a kezéből infúziós cső lógott ki. Szerencsére neki nem esett baja. Egy volt a kevesek közül, akik a vonat jó oldalán ültek, és nem csapódtak szilánknak, vagy nem esett rájuk vasdarab.

- Szia! Hát, hogy vagy? – kérdezte még kicsit rekedten a kislánytól.

- Én jól. Mondtam is a doktor bácsinak, hogy engedjen haza anyához, de nem akarnak. Azt mondták itt kell maradnom, amíg rájönnek kivel mehetek haza. De én mondtam nekik, hogy anya majd értem jön.

- Ó, kicsim, gyere ide! – a nő hangja elcsuklott, mintha újra sírhatnékja támadt volna. Megfogta a kislány kezét, megszorította.

- Miért néz mindenki ilyen szomorúan rám?

A nő nem tudott válaszolni a lánynak, nem bírta kimondani, hogy az anyja meghalt a balestben. Talán a kislány elfelejtette a sokk miatt a történteket. De jobb is így, jobb ha nem emlékszik semmire. Csak hát…

- Fáj a lábad? – kérdezte a gipszre mutatva a kicsi.

- Hát eléggé! De.. tudod mit, kérünk az egyik nővértől filctollat, és rajzolhatsz majd rá, ha gondolod!

- Jó! Rajzolni szeretek! Mondtam annak a bácsinak is… a bácsinak.. – a kislány elhallgatott, mintha gondolkozna valamin. – Hol lehet az a bácsi most?

A nő is kíváncsi volt erre, hiszen miután a férfi elment ő elájult, és már csak itt tért magához a kórházban. Megnyomta a nővérhívót, de közben meg is érkezett az előbbi ápolónő nyomában egy orvossal.

- Jó reggelt! Hogy vagyunk? – kérdezte az orvos az ágyon fekvő nőtől. Közben az ápolónő megfogta a gyerek kezét, és megpróbálta visszavinni az ágyához, de az nem akart elmenni a nő mellől.

- Gyere kicsim, menjünk. Hagyjuk a doktorurat a munkáját végezni!

- Nem! Én itt akarok maradni vele! – akaratoskodott a kislány.

Az ápolónő kérdőn nézett az orvosra, aki rábólintott a fel sem tett kérdésre. A gyerek marad, elég traumán ment már így is át.

- Érez fájdalmat valahol? – most már a nőhöz intézte kérdéseit az orvos.

- Öööö hát a lábam az eléggé fáj!

- Sóhajtson mélyet! – mondta az orvos fülében a sztetoszkóppal, miközben a végét a nő mellkasára rakta. Az sóhajtott volna, ha bírt volna, de mikor beszívta a levegőt el kezdett köhögni.

- Semmi baj, semmi baj. A füsttől van, pár nap múlva elmúlik majd. De a lába miatt kaphat fájdalomcsillapítót még. – utolsó mondatát már az ápolónőhöz intézte, aki bólintott és ment is gyógyszerért. Addig az orvos kitöltötte a viziteslapot.

- Mondja, a többi sérülttel mi lett? Ők is itt vannak? – tudakolta a nő az orvostól.

- Ezen a részlegen vannak a legtöbben, de volt akinek kutya baja sem lett néhány karcoláson kívül, meg a füstöt leszámítva. – a nő kicsit megnyugodott hallva, hogy sokan túl élték, de most fel kellett tennie azt a kérdést is, amitől a legjobban félt, csak nem akarta pont a kislány előtt.

- És… hányan.. hányan, tudja..?

- Nos, az utolsó számolások során kiderült hogy körülbelül olyan 40-en nem jutottak ki, de még zajlik az azonosítás. – próbált óvatosan fogalmazni a kislány jelenléte miatt, a hangja viszont sokkal együtt érzőbbre váltott az iméntinél, amikor a kislány arcát is megpillantotta. Hallotta, hogy a roncsok között egy kislányt is találtak, akinek az édesanyja brutálisan halt meg, de remélte, hogy nem kellett végig néznie anyja halálát. Eddig semmire sem emlékezett, csak azt hajtogatta, hogy haza akar menni, és az anyukája majd érte jön. Próbálták neki elmagyarázni, hogy meghalt az édesanyja, és majd a nénikéje fog érte jönni, majd ha lehet, de a kislány egyre csak az anyukáját követelte.

Remélem, egyszer túl lesz ezen az egészen. – gondolta a doktor és újra a nő hangjára lett figyelmes, aki kérdezett tőle valamit.

- Hallotta, amit kérdeztem???

- Jajj, ne haragudjon, egy pillanatra elméláztam. Mit is kérdezett? – szabadkozott a doktor.

- Hogy mi lett azzal a férfival, aki kimentett minket?

- Hogy nézett ki?

- Hát olyan hm…- sármos volt, és vonzó, kedves, segítőkész, olyan, mint amilyen férjet akarna magának az ember! Jajj térj már magadhoz Viol, nem egy tündérmesében vagy! - …fekete öltöny volt rajta, és és vérzett a feje, meg a háta.

- Hm… hirtelen nem tudom kire gondolhat, de utánakérdezek, és amint megtudok valamit visszajövök. Rendben?

- Oh.. nagyon szépen köszönöm!

- Nem tesz semmit! Na, de most pihenjen! Értesítsünk valakit?

- Öööö, azt hiszem ..Karolint. A..aaa barátnőmet. Jajj, nem, ő még Bécsben van. Ő.. azt hiszem senkit, de telefonálhatnék?

- Elintézhetjük azt is. Hozok magának egy telefont mindjárt.

A nő továbbra is maga elé bámult, talán ha nincs ott az a férfi meg se menekült volna.

- Szóval akkor nincs meg a bácsi? – szakította félbe a nő gondolatait a kislány. Teljesen meg is feledkezett arról, hogy a kis csöppség még mindig itt áll mellette.

- Nincs, de biztos itt van valahol, csak meg kell keresniük. Tudod, sok a beteg, és eltart egy ideig, míg mindenkiről meg tudnak mindent.

- Hát akkor, majd megvárjuk.

Közben az orvos visszaért a telefonnal és odaadta a nőnek, aki hirtelen azt se tudta, hogy mi a száma Karolinnak.

- Felfeküdhetek melléd? – jött a kérdés az ágya mellől. Persze a nő nem ellenkezett, miért is ne feküdhetne mellé. A kislány felmászott az ágy másik oldalán, és lefeküdt a nő mellé, aki kicsit arrébb helyezkedett, hogy elférjen mellé a gyerek, bár a mozdulat eléggé nehezére esett. Tárcsázás közben az ápolónő is visszaért kezében egy tasakkal, amiben fájdalomcsillapítós infúzió volt, erre cserélte ki a nő régi infúzióját. Mosolyogva bólintott a kislányra és a nőre, aki már a füléhez tartva várta, hogy a kicsengő telefont valaki felvegye.

- Háááááloooo? – jött egy álmos hang a telefon másik oldaláról.

- Szia Lin, én vagyok az Viol.

- Szia, mizú? Haza értél rendben? – a kérdések közben hangos ásítás hallatszott. A nő barátnője még nem tud semmit az egész balesettről.

- Hát balesetet szenvedtünk, és most itt vagyok a pesti kórházban.

- Úristen, hogy mi történt?? Jól vagy?? Hol, melyik kórházban? – az eddigi álmos hang hirtelen magához tért, és aggódóbbra váltott át.

- Nyugi, nyugi, csak azért hívlak, hogy lehet nem fogok tudni koszorúslányosodni az esküvődön holnap, mert eltört a lábam, de egyébként ezen kívül nincs semmi bajom. – Na persze, ez is egy jó nagy hazugság volt. A lelkisérülések sokkal mélyebbek voltak a fizikai traumánál.

- Ugyanmár, ne hülyülj! Felébresztem Szabolcsot is, és hipp-hopp ott vagyunk nálad! Melyik kórházban vagy?

- Nem kell idejönnötök, csak maradjatok és szórakozzatok, én meg addig lábadozok. Hehehehe…

- Ez nem volt poénos! Ja, és nincs vita, megyünk és kész. Az esküvőt meg elhalasztjuk. Szabolcs az istenit kelj már fel! Nem nincs kedvem összebújni! Mondom nincs!!!!!!!!!!! Ne aggódj V., secc-perc ott vagyunk!

- ezzel megszakadt a kapcsolat. Viola csak nevetett barátnőjén.

Igazi barátnő.

- Hol nem leszel koszorúslány?? – kérdezősködött a kislány.

- Hát a barátom, meg a barátnőm esküvőjén. Tudod elég gáz lenne ilyen gipsszel rontani az összképet. – kuncogott saját szerencsétlenségén a nő.

- De majd kicsinosítjuk és akkor elmehetsz, jó??

- Jó! – bólintott a nő, és magához szorította a kislányt. Az egyetlen személyt, akire most támaszkodhatott, aki finom gyermek illatával megnyugtatta és kérdezősködésével az esküvőről elterelhette a gondolatait a balesetről. A nap folyamán születtek kis lila, kék lovak és virágok. Egy ház, és egy házaspár. A gipsz délre szinte ezernyi képpel díszítve hasonlított inkább egy gyermek rajzlapjához, semmint orvosi gipszre. Ebédidő után visszajött az orvos, tartani egy újabb vizitet, de az arca már beléptekor sem volt túl boldog.

- Jó napot! – köszöntek szinte kánonban a lányok, kissé mintha már felszabadultabbak lettek volna, sőt talán kicsit boldogabbak is.

- Jó napot! – az orvos hangulata a nő mosolyát rögtön lelohasztotta, persze a gyerek nem vette észre a hangnemből, hogy valami baj van.

- Kicsim, nem akarsz menni kérni még papírt, meg krétákat? Menj csak, addig megvizsgál engem a doktorúr.

A kislány lekászálódott a magas ágyról, kiszaladt a szobából, csupasz lábai csak úgy csapkodták a padlót.

- Jobb, hogy kiküldte a kislányt, mert beszélnünk kell.

- Igen, sejtettem, hogy valami baj van, de mégis mi történt?

- Nos, emlékszik, reggel megkért, hogy nézzek utána egy férfinak, akinek vérzett a háta, és a feje, meg sötét öltönyt viselt, és elvileg magukat kimentette.

- a nő felháborodottan szakította félbe az orvost:

- Nem csak, hogy elvileg, tényleg megmentett minket. A saját karjaiban vitt ki a vagonból, és elment segítségért, pedig neki is elég mély sebei voltak.

- Hölgyem, abban a vagonban senki nem élte túl a balesetet magukon kívül, az utolsó vagon, az önöké felborult, és legurult a domboldalon egy folyó partjára. Ha bárki is túl élte az ütközést abban a vagonban, akkor sem élte volna túl a sodródást. A kislány és maga a csodával határos módon élte túl az ütközést.

- De nem, az a férfi, ő.. őő mentett meg minket! Emlékszem rá, nézzen utána! Barna haja volt, és olyan olyan… kb. 2 méter magas volt. Egy kis vágással az orra alatt! – a nő már-már kétségbeesetten próbálta a halvány emlékeket felidézni a férfiről.

- Megteszek minden tőlem telhetőt, de nem hiszem, hogy tudok segí…

- Szia!!!!!!!!!!!!!!!! Jézus Mária Szent József! Jajj istenekém, jajj istenkém. – visított Karolin, amint belépett a kórterembe.

- Hát te meg aztán jól összetörted magad! – motyogta Szabolcs, aki épp a lány mögött kullogott.

- Na jó, akkor én most magára hagyom önöket, de kérem figyeljenek oda, mert a mi kis betegünk hamar elfárad és még most is képzeleg kicsit a fejsérülése miatt. – mondta a doktor, s ezzel lelépett. Persze Viol közben bebandzsított, és vágta az arcokat meg kinyújtotta a nyelvét a doktorra, közben meg halkan azt motyogta:

- Akkor is ott volt az a férfi, akármit állít ez az orvos… - de gondolatait kuncogás törte meg.

- Hát látom, azért nem vagy a halálodon, ha még gúnyolódni is képes vagy. – mondta a kuncogó Karolin, majd leült a kórházi ágy végébe barátnője törött lába mellé. – Na mesélj, mi történt?

- Nos hát balesetem volt, mint ahogy láthatod is, de ezt leszámítva semmi különös. Ja, igen, a doki nem hiszi el, hogy egy magas barna hajú öltönyös fószer mentett ki a roncsok közül. Méghogy képzelődök…

- Hát akkor még fel is szedtél valakit a katasztrófa alatt. Ez teljesítmény kérem szépen. – jegyezte meg gúnyosan Szabolcs, de közben mosolyra húzódott szája, és rákacsintott Violra. Régóta ismerte már a lányt, még Karolin előtt ismerkedett meg Viollal, akivel egy egyetemre jártak, s jó barátok lettek az alatt a pár év alatt. Sőt a lány mutatta be Karolinnak is, középiskolás barátnőjének, aki viszont egy másik egyetemre járt, de hétvégenként mindig visszajött Budapestre. Az egyik ilyen hétvégén tartott bulira hívta meg egyszer Viol Szabolcsot is, még egyetem második alatt, aztán megtetszettek egymásnak a barátnőjével, ő pedig örült, hogy így egymásra találtak a barátai.

- Tudod mit, neked már sikerült megtalálnod életed szerelmét, szóval igen, most én jövök, és ha pont egy vonatszerencsétlenség közepén találok rá, akkor igenis nem akarom szem elől téveszteni, és megteszek mindent, hogy megtaláljam. Bár valahogy a doki nem nagyon akar segíteni. – Viol szájasarka legörbült, majd félre fordította fejét és kinézett a kórterem hatalmas üvegfalán, ami pont a kórház udvarára, pontosabban az ott lévő parkra nézett.

Vajon hol lehet most a titokzatos megmentőm? Lehet, hogy tényleg meghalt? Lehet, hogy csak képzeltem?

- Ne lógasd az orrod, majd csak megtaláljuk valahogy. Nem tudod a nevét esetleg, és akkor mi talán utána nézhetnénk. Elég sok a sérült, szóval a dokinak lehet ezenkívül is elég baja, biztos elfoglalt és azért nem találta még meg azt a férfit. Nos? - kérdezte Szabolcs.

- Nem, nem tudom. Félig ájultan nem igazán kérdezgettem a nevét. Habár.. volt egy pillanat, amikor…

 

A férfi épp próbálta kivinni a lányt a roncsok közül és kijáratot keresett, de csak nem haladtak előre. Egy pillanatra letette a földre, és csak nézte csukott szemeit. Vajon, hogy hívhatják? -gondolta magában, de a gondolat kicsúszott száján hangosan is. A nő rápillantott, és álmos hangon, mint aki egy vasárnap reggel félig éber állapotban beszélget az ágyban, negédesen gügyögni kezdett:

- Viola, Szellő Viola. És te?- a lány sokkos állapotában most nem jajdult fel a fájdalomtól, bár a lábából még mindig ömlött a vér.

- Láng Gábor. De a törött lábú szép lányoknak csak Géb. – Nem tudta a lány mennyit hallott abból, amit mondott, de most a kislányra nézve -aki végig feszülten figyelt- látta a félelmet, ami neki viszont új erőt adott az elinduláshoz.

 

- …. Géb… Géb…Gábor! Eszembe jutott, Gábornak hívták. De… valami füstös neve volt. Istenem, nem emlékszek, olyan kába voltam. És a lábam is fájt, ő meg…

- Ő meg föléd hajolt és majdnem összeért a szátok…. – folytatta a monológot Karolin, de Szabolcs félbe akasztotta.

- Te miket beszélsz itt? Most mondta, hogy a pasi is megsérült. Kétlem, hogy ilyen rózsaszín szirupos dologról lenne szó. Én az ő helyében minél hamarabb kivittem volna a csajt a roncsok közül és a kijáratot kerestem volna, és nem smacizással húztam volna az időt.

- Karol megvető pillantása többet ért minden szónál, de azért nem bírta magában tartani:

- Hát tudod, nagyon gondolkozom rajta, hogy ezentúl mi is beszüntessük-e a „smacizást”, ahogy te fogalmaztál, hiszen az „felesleges”.

- Most meg miért mondasz ilyeneket? Én nem azt mondtam, hogy felesleges a csók, de abban a helyzetben tuti nem lett volna rá idő. Egyre furcsább vagy mostanában, mindent túl reagálsz.

- Nem reagálok túl semmit! Nem én tehetek róla, hogy beléd nem szorult semmi romantika.

Viol látta, hogy a helyzet kezd elharapózni, ezért minél hamarabb közbe kellene szólnia, de mégis mivel vethetne véget ennek a szerelmi civódásnak?

- Gyerekek, gyerekek, álljatok már le!

- Mi az, hogy nem vagyok romantikus? Én igenis romantikus vagyok! – védekezett a férfi.

- Mikor? Én nem emlékszem ilyenre tőled. Vagy te arra a pár száraz kóróra gondolsz, amit hoztál nekem néha napján? – lendült támadásba újra a nő, s persze mindketten figyelmen kívül hagyták a sipákoló Violt.

- Ez azért övön aluli ütés volt! A virágok mindig frissek voltak, csak épp nálad nem bírták a környezetet, és kipusztultak!

- Hiiiiii, nem is igaz!!! Tudod mit csinálj ezentúl azokkal a flancos virágokkal??? Dugd fel a…. – de Karolin nem tudta befejezni a mondatot – hál’ isten – mivel Viol hangosan kiabálni kezdett:

- Tűz!!! Tűzzz!!!!

- Hol? Mi? Hol van tűz???? – nézett körbe aggodalmasan Karolin, s persze Szabolcs is a tüzet kereste. A veszekedésre már egyikőjük sem vesztegetett több szót.

- Sehol, ti dilisek! A neve volt Tűz. – mivel értetlenül néztek rá továbbra is, hozzátette: - a pasinak, aki megmentett! A neve Tűz Gábor volt!

Hát jó tényleg érdekes név, de … szexis. –kuncogott magában V.

- Hmm.. megyek rákérdezek az ápolónőknél, hogy mit tudhatnak! – ajánlotta fel rögtön segítségét Szabolcs.

- Persze, szaladj csak a nőcskéidhez! Könnyebb, mint megbeszélni a problémákat. – mordult rá barátnője.

- Karolin, azok nem a nőcskéim, és egyébként is csak Violnak segítek, tudod a BARÁTNŐDNEK! Emlékszel még rá??? Annyira el vagy foglalva azzal, hogy játszd a sértődöttet, hogy teljesen elfeledkezel arról, hogy most nem rólunk van szó, és attól hogy nem fehér lovon vágtatok eléd minden nap, …

- De… - Karolin arcizmai további visszavágáshoz összerándultak, és újra támadni készült, viszont Szabolcs nem hagyta még abba mondandóját:

- még igenis szeretlek, és megtennék érted bármit. – ennek hallatán nem hogy Karolin arca lágyult meg, de még Viol is majdnem elsírta magát. A két szerelmes „felesleges” csókban forrt össze, de ez most egyikkőjüket sem zavarta. Kivéve egy valakit:

- Jajj gyerekek, könyörgöm, ne előttem! Menjetek szobára! – Mosolyogva szétváltak, majd Szabolcs, mint ahogy mondta elindult a nővérekhez kérdezősködni egy bizonyos Tűz Gábor után. Karolin viszont ott maradt barátnője mellett.

- Mi lelt téged az előbb? Eddig úgy tudtam nem volt probléma a romantikával! – aggodalmaskodott V.

- Hát most sincs.. csak..

- Lin, mi a baj? Ez a nézés nekem nem tetszik. Akkor néztél így mindig, ha rosszabb jegyet kaptál, mint vártad. Bár az ritkán fordult elő, de olyankor mindig magadba zárkóztál. Szóval tuti titkolsz valamit! Na, kivele, nekem elmondhatsz bármit!

- Az az igazság, hogy én se értem, de ezek az érzelmi hullámok mostanában egyre gyakrabban törnek rám, és .. van más probléma is.

- Még pedig?
- Késik.

- Úristen! Úristen! Te terhes vagy!!!!!!!!!!!!! – kiáltott fel meglepetésében Viola.

- CSssssssssssssssssss…. Mi lenne, ha nem kiabálnád ki, hogy az egész kórház hallja?! Egyébként sem biztos még.

- Nem csináltál még tesztet? Szóltál már Szabolcsnak róla? Mármint, hogy lehet hogy???

- Nem, és nem. Viszont jobb ha te is tartod a szádat. Így is ki van akadva már az esküvőtől is, szóval nem kell, hogy még jobban ráhozd a frászt azzal, hogy apa lesz!

- Ki lesz apa??? - szerencsére Szabolcs csak az utolsó pár szót hallhatta, így sejtelme sem volt róla, hogy a lányok az imént róla diskuráltak.

- öööö… a dokim! Itt mutogatta az ultrahangosképeket mikor megvizsgált, épp ezt meséltem Linnak! – védekezett gyorsan V.

- Fujj, semmi szakmai komolyság nincs ebben a kórházban? A doki a gyereke képét mutogatja vadidegen betegeknek, a nővérek meg ráficcenek arra, aki csak kérdezni akar tőlük valamit! – fakadt ki a fiú.

- Na látod, mondtam én, hogy a nőcskéid. – mondta K., de már nem olyan feszült mogorván, csak mosolyogva, s közben rákacsintott V.-re közben.

- Ajjj, nyugodj már meg, nem adtam meg a telefonszámom, sőt az övéket is kidobtam idefelé. Mivel nekem csak egyetlen nő létezik! – ezzel átölelte K.-t és újabb csókot nyomott a szájára.

- Na, de hahó! Én még itt vagyok. Szóval sikerült valamit megtudnod? – érdeklődött V.

- Hát semmit. – mondta szomorúan Sz., amire persze a két lány is csalódott arcot vágott. – Legalábbis Tűz Gáborról nem. Viszont a felvett betegek között volt egy Láng Gábor.

- Hát öööö.. lehet, hogy mégsem Tűz volt a neve. És… éss.. mi van azzal a Láng Gáborral? – kíváncsiskodott tovább V.

- Hát bármennyire is bejöttem nekik, mégsem akarták megmondani. Csak rokonoknak adnak ki információt. Sajna, sorry.

- Nincs semmi baj, te megtettél minden tőled telhetőt! – mondta V., de azért csalódott volt a hangja.

 

Este furcsa álmok gyötörték V.-t. Újra ott volt a vonaton, de sehol egy törmelék vagy egy lángcsóva. Senki nem sikoltozott, s ő sem vérzett sehol sem. Ugyanaz a ruha volt rajta, és a haja sem tapadt össze a sírástól. A bőre tiszta volt, sehol egy kis korom. Ült valaki szemben vele. De elég homályosan látott. Megdörzsölte a szemét és mikor már élesebben látta azt a személyt, valami halvány felismerés suhánt át az agyán.

De hiszen ez az a férfi, aki megmentett! Ez ő!! .. Géb.

-Szia! Ööööö.. Gábor?? – tapogatózott félszegen V.

- Mondtam már, hogy az ilyen szép lányoknak csak Géb! De igen, én vagyok az! – elmosolyodott. Rajta is az az öltöny volt, ami aznap este, de most makulátlanul tiszta volt. Igazi fess üzletembernek nézett ki. Jóképűbb volt, mint ahogy emlékezett rá a lány. Sötét hajából egy tincs a homlokába lógott, a mosolya olyan volt, mint egy pajkos gyereknek.

Tuti, hogy csak álmodom. De akkor is szuper álom! – örömködött magában V.

- Maga megmentett engem! Hálával tartozom, amiért megmentette az életemet!

- Ugyanmár, én csak … elvezettem a kijárathoz! De mondja, mi lett azzal a kislánnyal? Ugye ő jól van?

Álmaimban is a kislányért aggódok, hm.. biztos nagyon megkedveltem.

- Igen, ő jól van. De az édesanyja nem.

- Igen, emlékszem, meghalt, szörnyű látvány volt, de biztos nem élte túl! – mondta a férfi.

Na ezt meg honnan szedhettem? Nem is láttam a nőt, furcsa játékot űz velem a tudatalattim.

-Öööö.. mégis mi történt vele? Azt tudom, hogy meghalt, mert a doktor is mondta, hogy a nénikéje fog érte jönni, de eddig semmi hír nem volt a nő felől. Szerintem nem fog érte jönni.

- Hát sajnálom szegényt, eléggé szörnyű lehetett végig nézni azt is, ahogy az anyját felnyársalja egy vasrúd, és most még ez is. – sopánkodott a férfi.

Na jó, tuti hogy ez most álom? Mert én ilyesmit hót ziher, hogy nem tudtam sehonnan, szóval ez új infó. Vagy csak kitaláltam? Na meglátjuk.. hátha..

- Öhm.. ne vegye tolakodásnak, de öm.. maga hol van, mármint a kórházon belül? Próbáltam utána kérdeztetni a nővéreknél, hogy köszönetet mondjak, amiért kimentett, de tudja, nem árulják el, csak rokonoknak.

- Hát tudja én…
 

- Jó reggelt! Hogy van az én kis tündérem ma? – kérdezte az ügyeletes nővér Violától, aki éppen akkor ébredt fel mély álmából.

Nagyon különös álom. Nagyon különös.

Persze átkozta a napot, hogy feljött, és nem aludhatott tovább, és álmodhatott, hogy meg tudja, mi is van a férfival. Túl szép is lett volna, ha álmában erre is rájön. Bár még mindig értetlenül állt az előtt, hogy honnan tudta hogy halt meg a kislány anyja, hisz ott sem volt.

Na de mindegy, ideje tényleg felkelni.

- Hát voltam már jobban is. Elég sokáig nem tudtam elaludni ettől a hülye gipsztől. – s ezzel rámutatott bepólyált lábára.

- Nos ha legközelebb sem megy az alvás, szóljon csak nyugodtan és megbeszéljük a doktorúrral, hogy esetleg kaphasson egy kis altatót. Fő a nyugalom és a pihenés.

Olyan kedves, lehet hogy ő talán…

- Mondja, megtenne nekem egy szívességet, ha megkérem??

- Hát attól függ mi lenne az? – kérdezett vissza gyanakodva a V. kérdésére a nővér, de azért a mosoly még mindig ott virított arcán.

- Tudja, volt egy férfi a vonaton, aki megmentett, de senki nem akarja elmondani, hogy mi történt vele, mert nem vagyunk rokonok.

- Hát ööö.. lehet, hogy tudok segíteni, ha köztünk marad. – ezzel rákacsintott cinkosan a lányra -  Emlékszik a nevére az illetőnek?

- Láng Gábor. – a nevet kimondva, mintha az álom is szertefoszlott volna. Lehet, hogy csak álmodta a férfit is.

Az ápolónő arcára kiültek a gondolkozás vonásai.

Mintha már hallottam volna valahol ezt a nevet.

- Azon az estén, mikor a vonatbaleset volt, én is dolgoztam. Igen.. öhm, behoztak egy férfit, igen, megvan, asszem őt hívták így. Jajj kincsem. – az ápolónőnek ahogy agyába villantak az emlékképek, olyan gyorsan lett töprengő reménykedő arcból szomorú és elkeseredett.

- Folytassa! Mi történt vele? – követelődzött még mindig azt remélve V., hogy talán megtalálhatja és megköszönheti a férfinak, amit tett érte.

- Tudja rengeteg mély sebe volt, hatalmas üvegszilánkok álltak ki a hátából. De néhányat már ő maga is kiszedett, viszont az egyik szilánk..

Az ápolónő nem tudta, hogy folytassa-e vagy abbahagyja. Nem tudta, ő a megfelelő személy, hogy közölje a lánnyal…

- Tudja az orvosaink mindent megtettek érte, de túl sok vért veszített mire odaértek a mentősök. Sajnos…

- Neeeeeeeeeeem!!!!!!!!!!! – a hangos női kiáltást egy véknyabb egérhangú sikoltás kísérte. A hang tulajdonosa ott állt az ajtóban, egy plüssmacival a kezében, és értetlenül csóválta a fejét. Eközben V. arcán már legördültek az első könnycseppek. Látta, hogy a férfi megsérült, de nem gondolta volna, hogy .. pont ő, aki olyan hősiesen megmentette a kislányt is. Miért mindig a jó emberek halnak meg?

- Nem igaz! Hazudik! – jelentette ki a kislány.

- Nem cseppem, nem hazudok. Sajnos, van, akit nem tudunk megmenteni. – próbálta vigasztalni a nővér a kislányt.

- De nem, én láttam, itt a kórházban is. Meglátogatott!!!! – erre már V. is felkapta addig lehorgasztott fejét, és csodálkozva összeráncolta homlokát. Az értetlen felnőtt szemekre nem tudott mit válaszolni a gyerek sem, de próbálta bizonyítani igazát.

- Emlékszel Viola, hozzád is bejött! És ő hozott ki bennünket a vonatból is! Jajj, emlékezz már! – akaratoskodott tovább.

- A vonatból ő hozott ki minket, az igaz, de én nem láttam bejönni, Léna. – most bár kevésbé zavart arccal, de már nem sírva nézett a kislányra V. Az ápolónő továbbra sem értette a helyzetet.

- Várjanak, azt állítják, hogy magukat ő mentette meg?

- Igen, kihozta Lénát és engem is a roncsok közül. Szószerint neki köszönhetem, hogy életben vagyok. – mondta V.

- De hiszen az lehetetlen. Bár a mentőt tényleg ő hívta ki, viszont a roncsok közül nem mozdult. Feltehetőleg már akkor elájult, mikor a diszpécserrel beszélt telefonon.

- De, de … minket ő hozott ki! Bizonyára téved. – jelentette ki V. Nem akarta elhinni, hogy meghalt a férfi.

Láttuk őt, láttuk, biztos, hogy ő volt.

Miközben a két „beteg” egymás kezét szorította az ápolónő megígérte, hogy most már tényleg utána jár a dolgoknak, mert őt is érdekli, hogy mi történhetett valójában. Az információs pultnál meggyőződött saját igazáról, és a férfi kórlapjával együtt visszament előbbi betegének kórtermébe.

- Itt áll feketén-fehéren. – s ezzel odanyújtotta a lapot V.-nek.

A lapon látható volt a haláloka, a halál beállta és  a férfi személyes adatai.

Hát tényleg meghalt… Istenem.

- Ezt az időpontot a mentősök állapították meg. – mutatott rá két sorra a papíron az ápolónő.

Újraélesztve: ….23:10. A halál beállta: ….23:40.
De hiszen ez lehetetlen. Hiszen akkor…

- De várjon, a vonat valamikor fél tíz körül siklott ki. Engem mikor hoztak be??? – remegő hangon kérdezett rá V.

- Hát, az itt van a maga papírján. 23: 30-kor regisztrálták. Tehát akkor olyan 11 óra körül érhetett oda a mentő önhöz. – az ápolónő feszülten várta az eredményt, és hogy mire akar kilyukadni V. Léna is mozdulatlanul várakozott, s közben hol a nővérre, hol meg V.-re nézett.

- De ha engem akkor találtak meg, akkor a férfi…nem lehetséges, hogy magához tért az ájulásból, és akkor vitt minket ki? - V. kétségbeesve próbált magyarázatot találni egy olyan eseményre, amelyre nem lehetett.

- A férfi talán már akkor meghalt, mikor a mentős központtal beszélt. Sajnálom kincsem, de valószínűleg csak találkozott a vonaton vele, és a fájdalomtól képzelődött. – válaszolta a nő, s közben csitítólag simogatta a vállát V.-nek.

- De hiszen Léna is látta! Nem képzelhettük ugyanazt mindketten?! … nem értem…

A válasz kérdéseikre oly egyszerű volt, s ott állt a szemük előtt, de mégsem tudtak rájönni.

 

Sziréna töri meg a vonatból felgyúló lángok hangját. Egy csapat színes kabátos fickó szökken ki egy fehér kocsiból, melynek oldalán hatalmas piros kereszt jelzi, ők a felmentő csapat. Táskákat, dobozokat, átlátszó folyadékos tasakokat visznek magukkal, és kutatják a sérülteket. A tűzoltók már javában locsolják az égő vonatroncsokat, kutatják a túlélőket és a halottakat.

Egy nő ájultan fekszik a domboldalon legurult vagon mellett a füvön, s egy kislány álmosan hajtja fejét a nőre. Egy mentős gyorsan odaszalad hozzájuk, minden fontos eszköz kezében, reméli a nő még életben van.

- Szia kislány, én Márk vagyok. Téged hogy hívnak? – kérdezte a lánytól a mentős, hogy felmérje érte-e a lányt valami agyi károsodás. Gyorsan végig pillantott rajta, s látta csupán könnyed külső zúzódásokat szenvedett. A belső sérülések viszont nem mindig láthatóak, úgyhogy meg kell őt is vizsgálnia.

- Léna. Az anyukám…

- Semmi baj Léna, megmentjük az anyukádat. – ezzel kezelésbe is vette a füvön heverő nőt.

- De nem ő az anyukám! Az anyukám bent van a vonatban!!! – Márk értetlenül nézett a kislányra, s kérdőn felhúzta szemöldökét, miközben a nőt egy hordágyra fektette. Volt pulzusa, és lélegzett. Talán a fájdalomtól ájult el, ugyanis a lábán egy hatalmas nyílt törés éktelenkedett. Egyedül nem tudja elvinni a nőt a mentőhöz, szóval hívott rádión segítséget. Megadta a nő helyzetét, majd megfogta a kislány kezét, hogy megkeressék annak anyukáját.

„Márk, te ütődött! Miért nem szóltál egy tűzoltónak??? Mit kell itt hősködnöd?”

Egyre beljebb jutottak a roncsok között, mígnem eljutottak ahhoz a székhez, ahol Léna anyukája még mindig ugyanabban a pózban mozdulatlanul ült. Már nem vérzett, és lassan-lassan bűzös alvadt vér szaga terjengett a vagonban. Nem csak a nő sebeiből, de több holtestet is láttak befelé menet. Mindegyikhez odament a mentős, megvizsgálta, hogy van-e pulzusa, majd megannyiszor tovább kellet mennie. Itt már nem segíthetett senkinek. Mikor odaértek a kislány édesanyjához, a szörnyű látvány a férfit is megrázta, de próbált úrrá lenni undorán, és talán segíteni. Habár…

„Semmi esélye sem volt…” – a nő kezén megpróbálta megnézni van-e pulzusa, de felesleges lépés volt, mivel látta a nőn, hogy nem mozdul, még lélegezni sem lélegzik. Léna újra sírni kezdett, és bár már tudta, hogy örök álmot alszik anyukája, mint ahogy az a bácsi mondta, mégis azt hitte, talán lesz, aki fel tudja ébreszteni.

- Sajnálom kicsim, de anyukád.. meghalt. – nem tudta, hogy lehet szebben, kevésbé fájdalommentesen közölni egy ilyen kicsi lánnyal, hogy többé nincs anyukája. Hiszen nem is az ő feladata volt eddig az ilyesmi. Kézen fogta a szipogó, zokogó Lénát és a vonat másik kijárata felé vezette, hogy közben át tudja nézni a vagont, hátha talál még túlélőket. Mindenhol csak halál és füst szaga várta, sehol nem talált egy cseppnyi életet sem. Ilyenkor olyan haszontalannak érezte magát, s azt kívánta bárcsak fel tudná támasztani az embereket. Például azt a férfit is, aki még utolsó erejével is a mentőket hívta, miközben testéből megannyi üvegszilánk állt ki. Keze oldala mellett feküdt a szilánkos földön, nyitott tenyerében pedig ott volt a telefon, melyből még mindig a diszpécser hangja hallatszott. Márk felvette a telefont, és közölte, hogy a mentő megérkezett. De a nő kérdésére, hogy a férfi, aki telefonált túl élte-e, már nem tudott bizakodó választ adni.

- Sajnálom, elkéstünk. Nem élte túl.

„Hogy mi az isten van?????” – eközben Géb végig ott állt a mentős mellett, és próbálta felfogni, hogy mi is történt. Léna szomorú arccal bámult rá, és meg akarta fogni az ő kezét is.

- Léna, szólj már neki, hogy itt vagyok, hogy még élek!!! – noszogatta a kislányt. Léna persze teljesítette a kérést, de Márk továbbra is csak azt hajtogatta, hogy alaposan megvizsgálta az urat, és már nem tud rajta segíteni.

- Hát ez nem lehet igaz! Te fatökű, idenézz már!!! Itt állok melletted!!! – Géb lassan feladta a kiabálást, mert Léna pillantását követve a sötétben meglátott egy testet. Fekete öltöny, barna rövid haj, ami már kezd lenőni, a homlokába lóg pár hajtincse, száján vér csordult ki, és ott a vágás az orra alatt.

„Úristen, az én vagyok!!!!!!!! – a megállapítás mélyen hasított a férfi testébe - De hát, akkor…hogy lehet, hogy lát??”

- Léna, te látsz engem?? – kérdezte most már suttogva a kislányt, mintha félne, hogy a mentős mégis meghallja. A kislány bólogatott. Márk eközben értetlenül meredt a semmibe, ahová a kislány nézett. Ő nem látott semmit.

„De akkor kivel beszélget?”

„Ilyen nincs!!! Egy rohadt vonatbalesetbe belehalok, és csak egy kislány látja a szellememet. Hát ez egyszerűen szuper!!!”

A mentőst és a roncsok közül kifelé igyekvő, de még mindig a férfira hátra néző kislányt nem tudta követni Géb, valami odaszögezte a roncsokhoz. A mentősök és tűzoltók vitték ki testét a vonatból, majd hordágyra téve mindenféle ragtapaszt raktak rá. Aztán amikor a fém tappancsokat is rárakták a mellkasára, a teste megrázkódott. Géb érzett valami szúró fájdalmat a mellkasában, közben meg azon sopánkodott, hogy miért nem a Vészhelyzethez hasonló dokik ügyködnek rajta, azoknak biztos sikerülne. Végül egy pillanatra mintha visszatért volna az élők sorába, ugyanúgy érzete a fájdalmat a hátában. Kinyitotta a szemét és most valami fényességet látott. Az orrán és a száján valami maszk volt.

” Mégis élek??? Sikerült volna nekik?” – de amint kimondta ezt, újra szúró fájdalmat érzett a szívében, és fülébe csengett az utolsó mondat, amit földi életében hallott:

- A halál beállta: 23:40.

 

 

Kép

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.