Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lovagok és hercegnők

2010.07.09

Kép Sokan voltak a teremben, s mindannyiuk tekintete egy felé szegeződött. Őt nézték, aki az ajtón lépett be. Jó két méter feletti nyúlánk alakja magára vonta mindenki tekintetét, az arca mégis higgadt maradt. Egy-egy szőke hajtincs a szemébe lógott, de nem zavarta, egyenesen ment tovább az asztalok között. Látta célját, s nem tágított. Leült a sarokba a sötét zugban álló kis boxba, aminél egy másik fickó ült. A hangja mély és élces volt, de suttogása inkább hasonlított a szellő zúgására:

- Nem kell megtenned!

Csak egy mondat volt, de az asztal másik oldalán ülő rögtön felkapta a fejét.

- Ha nem teszem meg, tudod mi következik.

Reszketett a hangja, félelem bujkált a szavak mögött. Lassan odanyúlt az asztalon lévő pohárért, szájához emelte és kortyolt az italból. Láthatatlan fekete fény vette körül, amit csak a vele szemben ülő férfi láthatott.

- Tudod, hogy meg kell akadályoznom, és meg is fogom. – mondta hallkan, hogy csak a másik hallhassa.

- Tisztában vagyok vele. De te is azzal, hogy ez a sorsunk, erre ítéltettünk.

Kezeit az ölében összekulcsolta, magában mormolt valamit, talán a saját lelkéért imádkozott. Felállt, de senki sem figyelte lépteit, csak a másik férfi. Odasétált a terem közepére, ahol egy másik asztalnál fiatal pár beszélgetett. A nő vállára tette a kezét, aki abbahagyta az evést. Nem mozgott tovább a szája, nem mozdult a keze. Csak ült némán, megdermedve. Homály szállt a nőre és minden élőre a teremben. Mindenki megdermedt, a pohárcsörgés és beszédzsinat abbamaradt, még egy légy zümmögését sem lehetett hallani. A férfi eddig csak várt a sarokban. Kivárta a megfelelő pillanatot, hogy elvegyen egy életet.

 

Fényes reggelre virradt a város. Hópehely fedett be minden autót, minden csupasz fát és ablakpárkányt. Hideg december volt, de legalább a hó széppé tette. A meleg szobában az ágyon a takaró alatt begubózva feküdt egy lány. A szemhéja élénken mozgott, emelkedett fel és süllyedt le a halk szuszogástól.

 

„Most jött egy másik pasi is hozzá. Vajon, miért hord mindkettő napszemüveget? Nem, nem nézek rájuk! Ne nézz rájuk, az istenért! Mosolyogj a többiekre, mintha mi sem történt volna!”

- És tudjátok, én nyertem meg. Mert tudtam, hogy blöffölt a csávó. Szóval feltettem az összes zsémet, ami volt. Ő meg bedobta a lapjait.

„ Áh, már megint egy tipikus Levis-es sztory. Szerintem meg ő blöfföl állandóan. Nincs is ilyen. Ennyiszer nem lehet nyerni a pókerben.”

- Hát haver nem sokan nyernek egy párral ennyi pénzt. Szerencséd, hogy nem vertek meg utána, mondván hogy csaltál. Én tuti péppé vertelek volna.

„Jeremy mindig mindenkit kioktat. Én tudom, hogy csak jót akar, de egyszer valaki tényleg be fog rágni rá. Szerencséje, hogy Levis ennyire beképzelt, és fittyet hány a mondataira.”

- Szerintem meg koccintsunk arra, hogy mind itt vagyunk, levizsgáztunk és végre élhetjük az életünket egy kicsit!

„Karen, az örök optimista. Néha túlságosan is, de ezért szeretem. Mindig felvidított, ha reménytelennek láttam a helyzetet.”

Négy pohár koccant össze a levegőben, egyből kicseppent az asztalra egy csepp sör. Ahogy a csepp zuhanni kezdett az asztallapra és a fiúk „éljen, éljen” kiáltással hahotázni kezdtek a sötét idegen megindult az asztal felé. Eddig a sarokban ült, farmerjéből elővette tárcáját és pénzt dobott a pohár mellé, most pedig a négy barát felé tartott maga mögött hagyva a másik fickót.

„Oh, Istenem, tudtam, hogy ide fog jönni. Szedd össze magad! Igazítsd meg a hajad és mosolyogj, mintha nem lennél egy csöppet sem zavarban, mintha észre se vetted volna, hogy pont téged néz és pont feléd tart! És az a valaki pont az, akit egy órája bámulsz.”

Az egész esemény kissé belassult, mintha valaki kockánként mozgatná előre a filmet. A lány beleszívott szívószálával a narancsos vodkájába, és egy rövid pillantást vetett a közeledő felé. Az idő megállni látszott, de valakin nem fogott. Greg még soha nem tapasztalt ilyet. Páran nem fagytak meg és nem hajoltak meg az akaratának, de azok speckós médiumok voltak vagy a saját fajtájabeliek. Általában. De ez a lány más volt.

Alisa körbe nézett, s úgy érezte csak álmodik. Mind mintha szobrok lettek volna. Egyedül ő mozgott.

- Karen, Karen! Héj, srácok ne marhuljatok már! – mindannyiukat megbökdöste az ujjával, de egyikük sem moccant. Intett barátnője szeme előtt, de az sem reagált rá.

-Ők most nem hallanak téged. Neked is mozdulatlannak kellene lenned. De nem vagy, tehát médium vagy, vagy nem ember. – mordult rá a lányra egy férfihang.

- Mi az, hogy nem vagyok ember? Még szép, hogy az vagyok. Ez meg valami hülye átverés show lehet. – Alisa kezdett kifakadni, teljesen összezavarodott a helyzettől.

- Egyenesen a szemembe néztél, pedig napszemüveg van rajtam, tehát nem láthatod mi van a szememben. Megfagyasztottam a teremben ülőket, de te mégis mozogsz. Szerintem erre márpedig ember nem képes, csak a fajtámbeliek vagy az ellenségeink. Szóval barát vagy ellenség vagy? – Greg gyanakodva nézett a lányra, aki időközben felállt az asztaltól és pánifélelemmel hátrált a férfitól a fal felé. A füst is megállt a teremben, a klub zaja elhallgatott, csend volt és mozdulatlanság. Alisa hallotta a saját lélegzését is, ami egyre szaporábbá vált.

- Én csak azért néztem magát, mert a múltkor is láttam itt az egyetemen. És most sem csak én bámultam magát, merthogy elég feltűnő jelenség. Mármint ki a fene hord a sötétben napszemüveget? És nem, nem vagyok semmiféle ellenség, sőt azt se tudom pontosan, hogy maga micsoda. – Alisa nem mert többet mondani. Nem tudta a férfi mégis milyen választ várt volna tőle. Ő maga sem értette az egész helyzetet, mintha egy rémálom lett volna.

Greg összehúzta a szemét, s elgondolkozva nézett a sötét szemüvege fölül a lányra.

- Te félsz tőlem. De ha nem angyal vagy, s nem is halálosztó, akkor mégis mi vagy?

- Nem tudom miről beszél, értse már meg! Miféle angyalok meg halál izékről beszél? Ez az egész csak valami rémálom lehet, amiből nem tudok felébredni!

- Nos egy próbát tehetünk, hogy álom vagy sem! – Greg közelebb lépett Alisához, aki már teljesen a lambériás falnak préselődött. Kiutat keresett, de nem látta merre lenne gyorsabb az egérút. Ha elszalad a férfi úgyis elkapja. Olyan közhelyes horrorfilmes hülyeség lenne. Elesik, aztán a férfi megöli, vagy még rosszabb. Segítségért minek kiabáljon, láthatólag senki sem él és mozog a környezetében. Csak ők vannak ketten, s a lány felkészült arra, ami rá várt.

- Gyorsan tegye meg kérem, gyorsan öljön meg! – Alisa még mindig remegett és most már sírt is. De nem hisztérikusan. Mintha belenyugodott volna a halálába. Greg megtorpant egy pillanatra:

- Micsoda?

- Azt mondtam, gyorsan végezzen velem, ha lehetséges. Essünk túl rajta gyorsan.

- Nem mondtam, hogy meg akarom ölni. Csupán egy próbát teszünk, hogy tényleg álmodik-e. – ezzel levette a szemüveget, és úgy nézett a lány szemébe. Két kezét a lambériának támasztotta a lány feje mellett és tovább nézte a szemét, mintha megláthatott volna benne valamit, ami igazolja a feltételezését.

- Biztos, hogy az. Csak álmodom, és kész. – Alisa lassan keletkező könnyein keresztül nézett a férfira, de így is látta szeme íriszében az összecsapó porfelhőket, a szikrákat és piros ködöt. Greg megérintette a lány vállát és agyában emlékképek villantak fel.

- Te vagy az. Hát tényleg te vagy az nedjem! - Greg arca elkomorult és egyszerre volt boldog, s szomorú a mosolya. A keserédes örömittas arcot még mindig zavartan nézte a lány. Nem értette ezeket a gyors hangulatváltozásokat.

- Ki, hogy kii… ki vagyok én? – dadogta Alisa, s Greg még közelebb hajolt hozzá. Átölelte, majd a hajával kezdett játszani, annak ellenére, hogy a lány próbált ellenkezni. Magához szorította, beleszagolt a nyakába és Alisa lélegzete majdnem elállt.

- Már mindenhol kerestelek. Ha tudnád, mit meg nem tettem, hogy megtaláljalak… - mintha három évig a sivatagban járkálva szomját most oltani készült volna, olyan hevesen tört a lány szájára csókokért könyörögve. A csók szikrákat szórt, és a helyet betöltötte egy erős fény, kint vihar kezdett tombolni, az eső pedig az ablakokat verte.

 

A lány felébredt, megrázta a fejét. Milyen furcsa álom? A szobát beterítette az ablakon beáramló napsütés. Odasétált hozzá, és kinézett rajta. Havas táj és a hulló hópelyheket látta. A városlakói nem mentek ki ebbe a hidegbe. Sehol senki, minden nyugodt, a hó még érintetlen. Hihetetlenül megnyugtató látvány volt. A lány érezte, hogy szép napnak néz elébe és próbálta elhessegetni az álmot. „Biztos csak a tegnapi film miatt volt.” – gondolta magában Alisa. A parkolót kutatta szemével. Milyen sok autó… senki se akar ilyen időben elmenni otthonról? Kivéve egy valakit. Alisa szeme most egy magas férfin akadt meg, aki hosszú bőrkabátban és napszemüvegben állt a hóban és felfelé nézett. A második, ami meglepte a lányt a napszemüveg volt, az első, hogy a férfi nem csak felfelé nézett, de pontosan az ő ablakát bámulta. Valamit motyogott, szavakat formált a szájával. A lány neki támaszkodott tenyerével az ablaknak, hátha le tudja olvasni a szájáról.

- Nedj.. Nedjem, még találkozunk. Még találkozunk. – a lány hátra lépett ijedtében, de még látta, ahogy a férfi elsétál, majd eltűnik a fehér semmiben a házak között. Igazságszerint az ablakból belátni az egész környéket, de a férfi mintha csak felszívódott volna. Alisa gyorsan magára kapott egy kabátot és belebújt csizmájába pizsamában, ahogy volt fogta magát és leszaladt a lépcsőn, nem bírta kivárni a liftet, amíg felér. Kilenc emelet viszont nem volt kevés, hosszú volt az út a parkolóig, s a férfit nem látta már sehol. Arra sem, amerre gondolta, hogy mehetett volna. Odament, ahol a férfi állt, de nem voltak lábnyomok a hóban.

- Furcsa, pedig pont itt állt.

Alisa a lábnyomok helyét nézte és az ablakára fel, de nem értette. Talán csak képzelődött.

 

***

 

Kép Persze miután a hóban gázolt, tudhatta volna, hogy jéggé fagynak a lábai. Ennekellenére durcásan vette tudomásul a liftre várva, hogy összekoccannak fogai a hidegtől. „Nedjem… Mégis mi a csodát jelenthet ez?” Általában kevesen emlékszenek az álmaikra, pláne Alisa, de most mintha minden pillanata élénken élt volna benne. Mintha még mindig a száján érezte volna az idegen csókját. „Áh…” – mondta magának Alisa és gyorsan meg is rázta a fejét. Hiszen ő szerelmes az igaziba, miért is gondolna egy fantázia szüleményre. Bár ő ezzel lezártnak tekintette magában a történteket, a sorsnak még sok terve volt vele.

Ránézett az órára, amin már jócskán 8 után járt az idő.

- Basszus, elkéstem! – Alisa gyors egymás utánban magára kapta a holmijait, bár két percre tétovázott, hogy melyik csizmáját vegye fel, végül megint átöltözött kétszer. Mire elindult és magához kapta a táskáját az óra kijelzőjén a számok vészesen közelítettek a 9-eshez. A buszút még háromnegyedóra, pláne hogy most a hó miatt még lassabb a közlekedés. Előre érezte, hogy nem ér be első órára. „Na mindegy, akkor kések maximum egy kicsit.” Persze a buszt nem melegítették, de miért is tették volna. Alisa beburkolózott a kabátjába, összezárta a felső gombok nélküli részt is és bambán bámult ki az ablakon. A külvilág összefüggő fehérré állt össze, szeme előtt egybe mosódott a járókelők tömege, a sáros utak és az éppen kinyitott boltokba beáramlók sorai. Seperc és már a leszálláshoz készült. Innentől mintha megint egy átlag nap lenne az egész. Csakhogy az az álom ott motoszkált végig az agyában.

Mikor annak idején beadta a jelentkezését, nem gondolta volna, hogy ennyire unalmas órák is lehetnek. Bár jegyzetelt, de valahogy a betűk nem álltak össze szavakká és egy értelmetlen zagyvaság volt első hallásra minden. Körbe nézett, de az előadóban rajta kívül ülők figyelme sem volt teljesen lankadatlan. Egyesek aludtak, mások ásítozva bámulták a tanárt mellkasuk előtt összekulcsolt karral és kinyújtott lábbal elterülve. A teremben összesen jó, ha voltak vagy huszan. Az idegen tömeg. Nem mintha annyira nagy dobra akarta volna verni a dolgot, de mégis jól esett volna, ha csak legalább egy –két ember tudott volna róla és felé bök valamit. Hiszen mégis csak az ő szülinapja van.

 

***

Kép

Pisze orr dörzsölődött a nyakához és érezte, ahogy halk csókokkal ébresztgeti valaki maga mellett. Jóleső érzés fogta el, tudva, hogy valaki ott van mellette. Átölelte és magához szorította. Kezével megsimogatta a másik hátát és pár hajtincset húzgált az ujjai között. „Fekete…hm.. mindig is a sötét haj volt a gyengém. De mintha sokkal többet jelentett volna egy pár jó éjszakánál.” A sokévnyi várakozás az igazira, és oly sok csalódás után, talán sikerült kárpótolnia magát a veszteségekért?

- Jó reggelt angyalom, hogy aludtál? – kérdezte a lány, aki annak ellenére, hogy emberinek tűnt minden külső szemlélő számára igencsak a pokol egyik szülötte volt.

- Veled csak jól lehet. – Greg halk cuppanós puszit nyomott a lány homlokára és rábírta, hogy lustálkodjanak még egy kicsit az ágyban fekve. Úgy gondolta próbára teszi a kis démont, és ha már úgyis örök életére – vagy hát.. halálára – az marad, ami, akkor csak saját fajtársával kellene összekötnie az életét.

- Imola, kérdezhetek tőled valamit és megígéred, hogy teljesen őszintén fogsz válaszolni?

- Naná, de mi ez a nagy komolyság? Csak nem életre kelt valaki Luinál? – persze Greg nem nevetett olyan jót a démonlány viccein, mint amilyen jó poénnak az szánta, de hát Imola erről volt híres. A pokoli ’jó’ vicceiről.

- Nem, nem hiszem. Nem erről van szó. Én… én csak azon gondolkoztam, hogy mi már elég régóta vagyunk együtt – kérdés mi számít régnek a pokol teremtményeinek örökéletében -, és szóval… mit csinálnál, ha egyszer komolyabbra fordulna a helyezet köztünk? Mondjuk, ha megkérném a kezed?

- Hát először tuti elröhögném magam. Most ugye csak viccelsz?

Greg sóhajtott egyet és újra rá kellett döbbennie, hogy a pokol nem a legmegfelelőbb hely a pártalálásra. Imola még tovább fecsegett, de Greg gondolatban már máshol járt. „Milyen furcsa álom volt…” Megvakarta kecskeszakkállát és közben próbálta felidézni, hogy is hívta álmában azt a nőt? „Nedjem… De mégis miért hívtam volna így egy ismeretlen nőt? És vajon mit keresett ott Reinhard? Az még okés, hogyha meg akarta akadályozni, hgoy elvégezze a feladatát, hiszen ezt tette mindig. Vagyis ezt tették mindig egymással. De hát én sem tettem meg, teljesen önszántamból, akkor meg mire kellett az angyalgárda? Volt valami abban a lányban… Áh, a fene…hát már megint egy nő miatt fogják odalent is a szárnyam szegni?”

 

***

A napnak lassan vége volt, így Alisa is hazafelé készülődött. Ma lesz randevúja a barátjával, Kép aki majd biztos felvidítja. Nem volt túl boldog ez az egész nap. A szülei vitatkoztak és valószínűleg ő róla, mert az anyja a veszekedés után könnyes szemekkel nézett rá, amikor kiment a konyhába. De, hogy mi volt a veszekedés pontos oka, nem tudta. Persze, hogy felköszöntsék, azt elfeledtette velük ez az ok. A suliba küldtek neki egy-egy üzenetet, de hát az mégsem ugyanolyan. Gyors könyv lepakolást lázas készülődés váltott fel. A ruhák kiválasztása megint hosszú folyamatnak ígérkezett. Kifestette magát és teljes dresszben leült az ágyra. Egy ideig csak ült a sötétben és úgy várt, de aztán unatkozni kezdett és bekapcsolta a tévét. Mikor már legközelebb ránézett az órára eltelt egy óra, ő végig nézett két bugyuta sorozatból egy-egy részt, és minden lehetséges pozícióban ült, feküdt, fetrengett már. Kikapcsolta a tévét és elkezdett leöltözni. Alisának mintha dejavüje lett volna, mintha ez az egész jelenet már lezajlott volna egyszer… Jaj, hát nem is túl régen volt a gólyabál. Alisa emlékei lassan törtek elő, de annál élesebben hasítottak agyába.

 

„- Késtél! – mondta Alisa.

- Neked is szia! Mondtam, hogy akkor indultam el. – válaszolta Jack.

- Igen, de két utca nincs olyan messze azért… – förmedt vissza lány.

- Miközben Jack átadta a virágot és levette kabátját Alisa tovább puffogott, Jack pedig próbálta kivédeni a támadásokat.

- Otthonról jövök, az kicsit több mint két utca. – érvelt a fiú.

- Hát nekem nem mondtad egy szóval sem, hogy otthonról fogsz jönni, úgyhogy a telefonod után egy fél órával öltözni kezdtem és egy órát vártam rád abban a hülye hacukában.

- Most akkor nem megyünk? – húzta fel kérdőn a szemét Jack. Alisa vacilált aközött, hogy igent mondjon, mert nagyon szeretett volna elmenni, és aközött, hogy elküldje a francba a srácot, mert nagyon mérges volt, hogy ennyit váratták és a napja se volt valami rózsás.

- Nem. Semmi kedvem az egészhez!

- Hát ez szuper. Szóval, ráveszel, hogy menjünk el arra fene puccos bálra, utána meg nem is akarsz menni?

- Jajj, mintha te annyira akartál volna menni? Akkor meg minek mondtad, hogy eljössz velem? Egyedül is ugyanúgy el lettem volna.

- Mert azt hittem, ez fontos neked!

Végül Alisa nagy nehezen rávette magát és felöltözött vissza, az autóút viszont elég kripta hangulatban telt el. Csak egyszer törték meg a mély csendet:

- Most mégis mi bajod van már megint? Már egész este nem is fogsz velem beszélni? – kérdezte panaszosan Jack.

- De, persze hogy fogok. Nincs semmi bajom. Semmi… ugyan mi bajom lehetne nekem? Végülis mindig csak én értek félre mindent! Az egész az én hibám mindjárt ott tartunk.

- Hát nem ezt mondtam. De szóltam is, ezért nem értelek.

Alisa nem nézett barátja szemébe, egyszerűen nem bírt. Az autó ablakán kibámúlva vágott vissza:

- Hát nem szóltál, de mindegy. És ez nem az első ilyen. Sose tudom, mikor hol vagy. Gondolsz egyet és a hét közepén haza húzol, nekem meg utólag odabököd, hogy hát bocsi, de már rég nem vagyok a városban. Komolyan, szerintem kétszer annyit vagy ott, mint itt, nem is értem mit erőlködöm.

- Na álljunk csak meg! – ezzel Jack leparkolt az egyetem előtt – Neked is ugyanolyan fontos a családod, mellesleg soha nem voltál még bejárós, szóval nem tudod ez, hogy működik. Lehetnél egy kicsit megértőbb!

- Oh, hát én akkor se járnék ilyen gyakran haza, ez az egyik. A másik meg… én legyek megértőbb?? Ennél is jobban?

- Pompás, akkor csak én vagyok az egészért hibás.

A veszekedés kezdett  elülni és az autóban a csend egyre jobban feszítette az üvegeket és a szíveket.

- Miért kell mindenen veszekednünk? – kérdezte lemondóan Jack.

- Nem is veszekszünk mindenen. Csak néha, és általában van oka.

- Dehogynem. Igazából azt sem tudom, hogy van-e olyasmi, amit jól csinálok, mert sose jó semmi neked.”

 

Az emlék újra könnyet csalt Alisa szemébe, de ez nem az örömé volt. Szomorú volt. Attól, hogy hogy romolhatott el így minden, ami azelőtt olyan jó volt. Mint az idős házaspárok, már sose mennek sohova. Persze a vizsgák miatt… Legalábbis ez a leggyakoribb indok. A romantika… az meg valahogy kifulladt a virágokban és a csokiban és…

„Sose értékeled, hogy mennyit utazok miattad. Meg, hogy van, amikor te nem tudtál róla, de volt olyan napom, hogy annyi szabadidőm volt összesen, amit veled töltöttem. Fáradt voltam, de megígértem, hogy átmegyek hozzád és átmentem.” .. a találkozás kiváltságában. Ott csengtek a szavak a fülében és nem tudta, mégis mire vár még? Miért nem szakítanak? Azt az egy dolgot sem úgy kapta meg, amit eltervezett… pedig ez csak egyszer történhet meg az ember életében.

„Hmm, milyen klisé. Pont a gólyabál után.. veszekedésből szex…”

Alisa lefekvéshez készülődött, már feladta a Jack-re való várakozást. Az óra 9-re váltott és csörgött a telefonja. Jack volt az, felköszöntötte szülinapja alkalmából és megígérte, hogy holnap áthozza az ajándékot is, mert az nap nem ért rá… Halk zúgás és a beszélgetés utolsó szavai visszhangzottak Alisa fülében elalvás előtt, aki a párnába fúrta könnyes arcát és zokogástól rázott testtel lassan álomba szenderült. Magában elmorgott még egy utolsó mondatot, ami ott pangott reggelig a levegőben:

„Boldog Születésnapot Alisa… Boldog 20. születésnapot te szerencsétlen balfácán!”

 

Két hónap múlva…

A hó már olvadásba kezdett, de még néhol ott virított a kopasz fák ágain azt kiáltozva, hogy még ő az úr a zord időben, addig hűvös lesz. A kemény tél után mindenki egy meleg nyarat várt, de sok ember elvárásai nem teljesültek be az újévben. A karácsonyi szünet után a vizsgaidőszak sűrűjébe vetette magát Alisa. Tanulás, tanulás hátán. „Ilyen az egyetemista élet? Hát köszi, akkor inkább nem kérek belőle.” A szilveszter és január első hete is tanulással telt, de szerencsére meghozta gyümölcsét. A tanulásból rövid alvásba, majd újabb hosszú tanulásokba átmenő napoknak az lett az eredménye, hogy ülve aludt el egyszer kezében a füzeteivel. Álmában újra visszatért arra a helyre, ahová olyan szívesen ment. Minden megnyugtató volt és csendes. Levendulák tengerében sétálhatott a középkori ladyk és hercegnők ruháiban. S egyre csak a vár felé közelített. El is nevezte azt a helyet Wab-nak. Igaz, nem tudta, hogy honnan jött ez a szó, de azt igen, hogy valami jó és tiszta dolgot jelentett. És az a hely az volt. Tiszta, nyugodt és csak az övé. A várból álmai vége felé mindig meglátott egy alakot. A vár lovagját látta, aki páncélban és arany liliomos kék köpenyében járkált oda-vissza a várfokok mellett. Mintha idegesen várakozott volna valakire. Alisa soha nem érte el teljesen az idegen lovagot, de mégis tudta, hogy az egyik régi álmából tér újra és újra vissza hozzá. Mindig megáll, lehajol, letép egy szál levendulát és feldobja a levegőbe, ahol a virág a valóság gravitációját nem ismerve tovább röpül… Elszáll a széllel egészen a várig, egyre fentebb és fentebb, míg a vár lovagja utána nem kap és tenyerébe nem fogja. Beleszagol a virágba. Az álom pedig egyetlen szóval ér véget mindig… a lovag elnéz a távolba Alisához és azt suttogja… Nedjem.

Erre persze Alisa mindig felébred, és az álom szertefoszlik. De mindig bízhat benne, hogy álmai lovagja ott fogja őt várni, amint elszenderedik.

Kép

 

***

 

„Már megint egy kis gyerek? Én ezt nem bírom elviselni tovább! Miért küldenek mindig gyerekekért? Megmondtam a főnöknek, hogy bármit vállalok csak gyerekeket ne kelljen..” És a főnök egy egész hónapig tudta is tartani magát a megállapodáshoz. De mit várhatott mégis egy bukott angyal ígéretétől? Pláne, olyanétól, aki közvetlenül az öreg Lui keze alá tartozott. Ez volt Lui kedvenc szivatása a zöldfülű angyalokkal és persze a kedvenc bosszújátéka az engedetlenekkel. Ha a fentiek urának, Netjének ez fájt a legjobban, akkor Lui gyerekeket vett el a világtól. „Vagy gyerekektől vette el a világot? Nem is tudom pontosan. Mintha nekik az egész csak egy játék lenne a bábukkal. És persze mindannyian azok vagyunk a kib..szott sakktáblájukon. Bábuk!”

Greg hozzáért az alvó gyerekhez és abban a pillanatban ott termett Reinhard is. Valahogy minden munkájánál ott termett, mert érezte, hogy Greg ott van. Habár se fent se lent nem nézték jó szemmel, de Greg és Reinhard korábbi barátságát megannyiszor felhasználta mindkét oldal a kis játszmáiban.

- Tudod, hogy el kell vinnem. Ez volt a mostani feladatom! Nem mentheted meg tőlünk, minden védencedet! – mondta egyre elsatnyulóbb hangon Greg.

- Dehogynem. Te nem viszed el, és én sem, ők meg bekaphatják! – szögezte le Reinhard a szerinte tökéletes tervet.

- Reinhard, ez nem játék. Legalábbis számunkra nem az. Tudod, vagy legalábbis sejted, hogy mikre képesek és mit tehetnek velünk, ha nem teszi meg egyikőnk. Valamelyik oldalnak győznie kell, olyan sajnos nincs, hogy döntetlen.

- De lehetne! Jaj, az Isten szerelmére….

- Ej, ej szapulod a főnöködet? – erre már Reindhard és Greg szája is önkénytelenül mosolyra húzódott.

- De nem úgy volt, hogy átkéreted magad az idősebbekhez?

- Úgy VOLT! De találkoztál már olyan ördögfival, aki betartott egy megállapodást is? Mert én nem. – Reinhard csalódottan nézett vissza Gregre, akit saját sorsa is mélyen elkeserítette.

- Hogy vagy erre mégis akkor képes minden éjszaka Gregoriánusz? – tette fel a kérdést Reinhard, de a másik csak somolyogva lehajtotta a fejét.

- Úgy, hogy én már nem vagyok Gregoriánusz, csak Greg. Emlékszel? Letépték azt a két izét, aminek a fénye még azon a kabáton is átszűrődik a lapockáid alatt. Egyébként is, nekem nincs szükségem a hegyi beszédedre. Te is ugyanazt csinálod, csak a te fajtád a „jó cél érdekében” és a „jobb helyre” kifejezetéseket dobálja kifogásként. A miénk legalább tisztán csak halálosztás, ahogy történik is.

- Most komolyan azt akarod nekem bemagyarázni, hogy ennyire átmosták az agyadat? Ennyire nem változtathatott meg téged ez az egész. Idefent se rajongtál ezért a munkáért, akkor most hogy-hogy tapsikolva és farokcsóválva szaladsz Lui szolgálatára?

- Nem tapsikolok, elhiheted! De kristálytisztán láthattuk milyen alattomosan képesek mindketten hátba döfni, ha úgy tartja kedvük. Pláne te, Reinhard. Ugyebár?

- És, akkor ez azt jelenti, hogy inkább segítesz az egyiknek nyerni?

- Ha ez kell, ahhoz, hogy végre vége legyen ennek a kínszenvedésnek és szabad legyek, akkor igen!

- Mi soha nem leszünk szabadok, ne ámítsd magad. A halandók élete is véget ér egyszer és akkor tudod hova kerülsz vissza?! Ez egy mókuskerék, de ha összefognánk megállíthatnánk talán! – Reinhard könyörgő tekintetett meresztett Gregre, miközben a kezét nyújtotta fogásra. Ha egy angyal és egy bukott angyal kezett rázott volna… nos, még soha nem történt meg, ezért nem tudni mi történhetne, de valószínűleg az addigi világ fenekestül felfordulna. Pár száz évvel ezelőtt olyan jó barátok, most a part két oldalán álltak egymással szemben. Halált osztottak és életet vettek el, ez volt a sorsunk.. vagyis inkább a büntetésük az előző életeikben elkövetett bűneikért. Általában a gyilkosság, ami ilyen helyre űzi az embereket halandólétükből, de hogy melyik oldalra kerülnek, az az ölés milyenségétől függ. Mivel Reinhard és Greg életükben katonaként szolgálták királyuk parancsát, és csak azzal harcoltak, akik fegyverrel támadtak, jó formán hősként halltak meg. Csak hát itt is feltételekhez volt kötve az angyallét. Halált hordoztak kezeikben és egy érintéssel elvették a halandók életét, ha eljött az idejük. Szemükben életük utolsó képei játszódtak le újra és újra. Íriszük egy történetet mesélt el, de egy élő sem láthatta azt. Csak a halottak, csakis ők.

- Bajtárs és barát örökké? – kérdezte Greg fejét rázva és kissé könnyes tekintettel barátjára nézve, akit egyszerre szeretett és gyűlölt. A benne leledző harag egyre csak gyülekezett, mint egy komorfelhő az égen. Egyik része meg akart bocsátani, és felemelni a kezét, de a másik része, ami erősebb volt mindig, nem tudta elnézni Reinhard tettét soha. Greg szemének Írisze is árulkodott arról, hogy ő nem egy átlagos bukott angyal.

Kép

 

Porfelhő és hatalmas fény csapott össze. Kardok csörrentek és véres testek hevertek mindenütt. Háború dúlt Web vára körül. A védkatonák és az örzőlovagok fele is odaveszett már a háború első éveiben. De annak már több mint 10 éve, és a dúló csatának nincs vége. Férfiak csatakiáltása harsogja túl a nők és gyerekek félelemtől reszkető sikítását. A falak omlása hatalmas robajként robbantja ketté az emberek dobhártyáját, és a vármezőn mindenütt holtestek mutatják, hogy a háborúnak véres és nagy áldozatai vannak. A várat ostromlók beveszik a várat, kifosztják kincseiből és emberiből. Leszaggatják a selyemfüggőnyöket és kőhajítókkal törik le a várvédfalát, és védrácsait. A nőket megölik, vagy elrabolják, eladják rabszolgának, vagy megtartják ágyasaiknak. A halottak dombjain túl a vár legfelső szobáiban még élők féltik lelküket. Az egyik vártorony szobájában még mindig liliom és levendula illata keveredett, nem csapott be a harc égett hús szaga.

Alissiana hercegnőt az apja bezáratta szobájába két őrrel ajtaja előtt, hogy az ellenség ne találhassa meg lányát, és hogy az se törhessen ki a csatamezőre harcolni. Mert hát képes lett volna rá az ő csökönyös, önfejű lánya. Végül a zárt ajtó okozta a hercegnő vesztét. Az ablakon keresztül jutottak be a terembe. Falakon másztak fel előbb a királyi teremben lévőkhöz és mindenkit kivégeztek, köztük a királyi házaspárt is. Majd a toronyba már csak a harc legvégén jutottak el. Alissina előkapta párnája alá rejtett tőrét, amit édesapjától csent el még régebben. Az őröket hasbaszúrták, testük ernyedten fordult a földre fejjel. Az ajtón dörömböltek és Alissiana lerángatva fejéről a díszt, összekonytyolt hajjal várta, hogy áttörjék az ajtót. Nem volt hova menekülnie. A betörő katona először kinevette a kis „késsel” hadonászó hercegnőt, majd a dulakodásban gyorsan a háta mögé került és a lány torka elé tartotta kardját:

- Kár lenne érted harcos hercegnő, lehetnél az első feleségem. Szeretem az ilyen tűzes vérű lady-ket.

- Majd ha fagy! – ezzel Alissina fejével orrba vágta a támadó” leánykérőt” és próbálta újra megszúrni a katonát. A karján sikerült felsértenie a ruhát, de csak épphogy egy karcolást tudott ejteni a férfi bőrén. Megelégelve, hogy egy lánnyal verekszik a férfi próbált gyorsan végetvetni a tusának, ami belül csak nevetette. Végül az ablakon bemászó alak a lány mögé lopózva egy gyors mozdulattal véget vetett a harcnak. Alissiana először kezéből ejtette ki a tört, ami a földre esve hangosan csattant a köveken. Nyakához, és szívéhez kapva esett össze a hercegnő, a torkából kifolyó vér festette vörösre szobájának padlóját. Greg és Reinhard akkor már a földi idők szerint három éve halottak voltak és most egy újabb feladathoz küldték le őket a földre. A vár hallottajait kellett magukkal vinniük. Az erőszakos élvezetből ölőkért mások jöttek, de a saját „áldozataikat” is nehéz volt megfosztani testüktől, mert a legtöbbjüket még ismerték életükből. Greg egészen a vár felső szobájáig szaladt, hogy megnézze a hercegnőt. Mindig megtette. Minden alkalommal, ha a földön járt – merthogy az angyalok csak akkor jöhettek le, ha küldték őket, a bukottak bezzeg állandóan lent mászkálhatnak a pokol édenjében – eljött a lányhoz, végig járta azokat a helyeket, ahova együtt mentek el. A vízesést az erdőben, a vár felső teraszát és a toronyszobát.  Az ajtón végig húzva a kezét képek villantak fel szemei előtt, amint egy nőt csókol ennek az ajtónak a másik oldalának dőlve. Fáklyák világították be a kis helyiséget, ami tele volt porral és pókhálóval, de az ő titkos találkahelyük volt. Tiltott volt egy katonát férjül választania a király egyetlen lányának, aki nem nemesi vérből származott. Csak az esti csókok és egy-egy futó erdei kirándulás volt, amit ketten eltölthettek. Gyerekkorukban együtt játszottak, kamaszként együtt próbálták ki az első csókot, és felnőttként együtt bújkáltak a királyi testőrség többi tagja elől. Aznap mikor a csatába vonultak a vissza-visszatérő ostromlók ellen, a lovag találkozott hercegnőjével, és búcsút vett tőle, ha nem térne vissza élve. Az utolsó mondatára máig emlékszik:

- Ugye tudod jól nedjem, hogy szeretlek, és a te szerelmed fogja dobogtatni a szívemet a csatában is? Isten veled nedjem!

Ez volt utolsó csókuk, és az utolsó alkalom, hogy érezhette a lány bőrét. Többet nem találkozhatott vele, mert meghalt, és habár volt, hogy látta a lányt, de mindig figyelt rá hogy a lány ne láthassa, nehogy megijedjen.

A képek szertefoszlottak és ő nagy nehezen megpróbált benyitni a szobába. Most nem érdeklik a szabályok és nem érdekli, ha a lány megijed. Tudni akarta, hogy jól van-e. Amit akkor látott, azóta is kísérti minden egyes percét. A vérben fekvő női arc, Alissiana halála beleégett Íriszébe, elfedve az ő haláltusájának utolsó képeit. Így, akik Greg szemébe néztek, egy halott nő testét látták, nem az angyalilétbe csöppenésének jelenetét. Lefeküdt mellé és bár nem érintette meg, nehogy kiszakítsa lelkét a testéből, mégis halványan pár miliméterre az arcától végig elhúzta kezét a lány bőrén. Ijedten, mégis mintha kicsit megkönnyebbülten nézett volna rá a halott szemeken keresztül a lány. Mintha tudta volna, hogy most látni fogják újra egymást. A lány a vérző nyakát fogta meg, de nem a fájdalom miatt, hanem a láncot szorongatta, hogy azt a katonák el ne vihessék. Greg tudta, milyen volt a lánc. Kicsit kopott, ezüstös, nem igazán hercegnőhöz méltó ékszer, de azért igazán szép volt. Egy medál lógott rajta rávésve a monogrammjuk: G + A. Még életében ő adta a lánynak, hogyha távol is van egy kis rész mindig a lánnyal maradjon. Ha vert volna még a szíve, most azt hitte volna egy külső szemlélő, hogy egymást nézik a lánnyal a földön fekve. Gregben azóta is számtalanszor felmerült a kérdés, hogy vajon miért pont ő talált rá a lányra hamarabb és nem Reinhard.

 

- Tudod, hogy el kellett vinnem! Te magad mondtad az imént, hogy a nem teljesített munka megtorlása elképzelhetetlen. – mondta Reinhard kizökkentve Greget az emlékezésből.

- Nos igen, én azt át is élhettem, drága barátom! De előtte legalább megsebezhettem egyet a fajtádból.

- Úgy mondod, mintha te akkor még nem közénk tartoztál volna!

- Már nem! Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam mit hagyott megtörténni Netje, onnantól kezdve nem. – Greg ördögfi éne mintha megbújt volna a férfi természetes haragja mögött, de a gyűlölet és a gyilkos vágy újra tüzet csiholt a bőre alá az emlékek felidézése közben.

- Nem kellett volna megtenned Greg. Alissiana sem akarta…. – de Reinhard már nem tudta befejezni.

- Ki ne merd ejteni a mocskos szádon a nevét!

- Nem téged küldtek érte, legalább ezért hálásnak kellene lenned! Ha nem ölöd meg Wilhelmet, soha nem is kerültél volna oda, ahol most vagy.

- Dehogynem. Te is átélted a szerelmed lelkének kiszakítását, tudod mennyire fájdalmas. Csak te túlságosan pojáca voltál ahhoz, hogy tegyél ellene valamit, és túlságosan féltetted a becses kis szárnyaidat.

- Nem féltettem a szárnyaimat, de kevésbé fájnak, mint a te lapockádon az égett csonkok. Egyébként meg te nem tudod elképzelni, milyen akaraterőre volt nekem szükségem, hogy ne törjem szét újra annak az angyalnak a csontjait aki… aki.. mind a két nőt elvitte, akit valaha szerettem az életben… a feleségemet és.. a lányomat! Te csak szimplán visszavágtál, mert elvesztetted a fejedet és hírből sem ismered az önuralmat.

- Hát akkor én gyengébb vagyok. De te mégis túl tetted magad a dolgokon. Végülis kettőnk közül nemis tudom melyikőnk szeme tükrözi jobban a szeretteink elvesztésének fájdalmát.

A beszélgetés ezzel lezárult. Greg is érezte, hogy az utolsó mondatokkal már túl mélyre szúrt. Több sértést nem bírt már egyikőjük sem elviselni, és több emléket sem.

Kettejük között a kisgyerek mocorogni kezdett. Ártatlanul aludt tovább másik oldalára feküdve, a két magas férfi között vizválasztóként.

- Tedd meg! Én most nem vagyok rá képes, majd valahogy kimagyarázom odalent. – mondta Greg és ezzel visszatette napszemüvegét, amely sötétbe burkolta a barna íriszt, mely egy életet és egy halált is elmesélt. Legalább ha tükörbe nézett – márha néha –néha megtette- nem kellett megannyiszor viszont látnia azt a jelenetet. Bár csak a szemét kellett behunynia és úgyis azt a képet látta…

Reinhard megérintette a kislány karját, mélyet sóhajtot, becsukta a szemét és magához hívta a lány lelkét. A halandók ilyenkor pár percre láthatják saját testüket és azt, aki elviszi őket. Lillyvel is így történt, de ő két lényt is látott, amikor kiszakadt földi testéből. Reinhard kézen fogta a lányt és indulni készült vele, amikor az megkérdezte tőle:

- Ő miért nem jön velünk?

Reinhard először elgondolkodott mit is mondjon a kislánynak, mi az igazság. Vajon azért nem megy velük, mert nem akar, vagy mert annyira csalódott, vagy mert még mindig ennyire gyűlöli őt egykori barátja.

- Mert ő már nem tartozik többé közénk.

Greg hümmögött egyet, majd egy pillanat múlva szertefoszlott az alakja. A következő percben már átlagos ruhában ült be a mikrofon mögé és élces hanggal köszöntötte a rádióműsor hallgatóit.

„Éjjel ördög szolgája, nappal ember. Kicsit Dantés ez az egész szitu. Már csak a bugyrok hiányoznak!”

- Kedves hallgatók, mai kérdésem: Miért romlanak meg örökre baráti kapcsolatok, ha nőkről van szó?

Greg persze számtalan választ kapott kérdésére. Számtalan betelefonáló számtalan halandó válaszát. De egyikük sem választolta azt, hogy azért mert mégicsak dög dolog megölni a haverod szerelmét és elvinni a lelkét.

Amint épp a műsort mondta fel, rápillanatot az előtte fekvő naptárra: január 3.

„Nos ez a nap is eljött. Öcsém, hát megélted a 823. szülinapodat is. De ugyan kiszámolja már?”

Aznap Greg a műsor után kellemes fáradtsággal eltelve hívta fel Imolát, hátha szerveznek valami közös programot. Maximum leissza magát a sárgaföldig.

- Szia Baby, nem igazán érek rá, meg egyébként se sok kedvem van már megint felmenni ebbe a hidegbe. Majd úgyis találkozunk később.

- De én ma szeretnék elmenni valahova. Ez olyan nagy kérés? Feljössz, fél órát elvagyunk valahol és ennyi. Semmi több.

- Hát bocsi, de inkább nem! Most leteszem, dolgom van még. Szia!

- Hát oké, akkor…

A telefonzúgásra váltott mielőtt Greg a sziát kimondhatta volna. Valahogy az az álom, ami pár hónapja egyre többször előjön, ha Imolával vitázik megint felbukkan. Biztos a harag. Túl erős érzés ahhoz, hogy ne hozzon fel emlékeket. De furcsa módon újra és újra a kocsmai jelenet kúszott az agyába. Olyan ismerős volt neki az a lány és úgy hívta, ahogy csak egy embert hívott azelőtt.

„Áh, az lehetetlen. Hiszen ő meghalt és soha nem fog…. Vagy mégis?”

Megrázta a fejét és pakoláshoz készült. A műsort befejezte és most végre aludhat is kicsit. Fura, de mivel emberi testben van, ördögi énjét pedig halandó nem láthatja szinte semmiben sem tér el az emberektől külsőre. Ugyanolyan szükségletei vannak, ugyanúgy szeret enni, főleg sztacsatellás joghurtot. Az a kedvence. Szeretett zenét hallgatni és dolgozni, ezért is lett rádiós. Szinte mindent szeretett kipróbálni, amit csak ember megtehetett. Szeretett volna újra szerelmes lenni, azért is próbálkozott Imolával, de mostanában kezdi úgy érezni, hogy ez a kapcsolata is haldoklik. Szerette a földi életet, még így halottan is. Bezárta kulcsra a stúdió ajtaját, intett a portásbácsinak, és elindult hazafelé. Sétált még egy kicsit a hűvösben és közben rágyújtott. A dohány mindig is lenyugtatta a nem emberi és emberi lényét egyaránt, most meg pláne egy ilyen éjszaka után.

Kép

 

***

- Én tudom, hogy most tényleg sokat kell tanulnod, de nem lehetne egy kis szünetet tartanod? – fakadt ki teljesen Alisa.

- Nem, nem lehetne, mert akkor az nem 5 perc lenne és most muszáj tanulnom.

- Na, légyszi, csak egy pici szünet! Ígérem kárpótollak a kieső időben! – bár Alisa huncot mosolya élvezetes perceket ígért, Jack mégis ellenkezett.

- Hát tudod, fura egy pasi vagy. Én felajánlom magamat, te meg lerázol a tanulás meg az egyetem miatt. Na szép, látszik mi a fontosabb.

- Ez nem így van. Te is fontos vagy nekem. – védekezett Jack.

- Hát persze, veszem észre. Na, akkor én megyek. De előtte… beszéljük már meg, hogy Valentin-napon ugye legalább együtt leszünk? Már megvettem az ajándékodat is. – Alisa el is felejtette iménti hirtelen támadt haragját és már a szerelmesek napját tervezgette.

- Nos, nem ígérek inkább semmit. De az ajándékot át fogjuk adni, oké?  - bár a lány nem pont ezt a választ várta, mégis bólintott és lágy csókkal búcsút mondott.

 

A hó lassan tényleg eltűnt mindenhonnan és a madarak is kezdtek visszaköltözni. A vizsgák véget értek, és jött a jól megérdemelt pihenés. Valentin-napján mindenféle szivecskés kirakatokkal találkozott szembe az ember. Andalgó párocskák és rózsák tél végén. Alisa türelmesen várta, hogy végre legyen őrá is ideje barátjának, de valami mindig közbejött. Egyetem, család, egyetem…

Már szinte, soha nem is látták egymást. Jacket végül egyik nap, ahogy átment az úton elütötte egy autó, de Alisa egészen egy héttel azutánig nem is tudott róla.

Egyik este sokadszori hívásra Jack felvette a telefont.

- Hívtalak már jó párszor, miért nem vetted fel? – mondta csalódottan Alisa

- Nem akartam újra veszekedni.

- De mégis mit vártál két hét néma csönd után? Nem gondolod, hogy aggódtam?

- Hát az az igazság, hogy senkivel nem beszéltem a családon kívül, mert… balestem volt.

- Úristen, de jól vagy? Mármint ugye meg fogsz gyógyulni? Hol vagy? Bemenjek?

- Nem, nem kell bejönnöd. Rendbe fogok jönni, csak egy kocsival koccantam.

- Na, de most komolyan melyik kórházban vagy, bemegyek.

- Nem kell, ne gyere! Jobb lenne, ha egy ideig egyáltalán nem találkoznánk.

- Aha, merthogy? Miért ne látogassam meg a barátomat? Mondanál erre egy értelmes indokot?

- Mert belefáradtam, belefáradtam a veszekedésekbe és abba, hogy úgysem lesz jó semmi, amit én teszek. Az istenit kórházban vagyok és most is te ordítozol velem, és bosszankodsz.

- De hát én csak látni szerettelek volna, de te nem akarsz a közeledbe se engedni!

- De én már nem bírok többet…

- Most ez azt jelenti, hogy… pont telefonba? Pont most? Komolyan most akarsz szakítani velem? – Alisa próbálta tartani magát, hogy ne hallatszódjon a telefonba, hogy a szíve épp most szakad meg és a könnyei patakként zúdulnak le arcán.

- Hát szerintem így jobb lesz mindkettőnknek.

 

Alisa a beszélgetés után egyszer látta még Jackat, és soha többé nem. Sokat sírt és értetlenül állt a helyzet elé, mert nem gondolta volna, hogy van olyan ok, ami értelmes váló ok lesz. Talán a veszkedés nem volt az, de a mögötte meghúzódott érzések már annál inkább. Nem tudta volna, elképzelni hogy valaki ilyen kegyetlen és mégis ilyen mézes mázos tud lenni egyszerre. Talán az ő viselkedése is hagyott kivetni valót maga után, de ez azért mégiscsak… telefonon??!! Elmúlt a szerelem, és elmúlt a tél is. A tavasz első rügyei kipattantak és bimbódzni kezdtek a virágok is. Alisa úgy gondolta leszámolt örökre a szerelemmel, mert ennél nagyobbat nem tudott volna semmiben csalódni, csak a szerelemben. A szerelem elhagyta, és ő észre se vette, hogy suhant el mellette kárörvendő arcával. Gonoszul és alattomosan csúszott ki a kezei közül.

Az egyetem lassan éledezni kezdett, jöttek egymás után a bulik és csábító lett volna a szomorúságot a hagyományos módszerekkel elűzni: pia és tombolás. Alisa már nem álmodott többé a levendula mezőről, sem a lovagról. A virágok ming elhervadtak és eltemette őket mélyen magában. Alisa könnyei elfogytak, de mintha az az ég ereszeiből folyt volna tovább, úgy esett mindennap. Az eső nem állt el sokáig, Alisa szívén a seb pedig nem tudott begyógyulni.

 Kép

***

 

Bár esténként vagy kórházakban, vagy még a baleset helyszínén tűnt fel, Greg most egy fesztivál kellős közepébe csöppent. Azt tudta, hogy az egyetemisták tudnak bulizni, dehogy ennyire? Bár néha jól jött a sajtós belépő és álca, mert úgy legalább nem kérdezték meg, hogy mit őgyeleg ott, ahol valaki meghalt vagy meg fog halni. Utóbbit mondjuk csak ő tudhatta, vagy az ő fajtájából valaki. Egy kocsmába fordult be, ahol persze rögtön kiszúrta a sarokban lévő sötét kis zugot és le is ült oda. Várta, hogy eljöjjön az ő ideje és meglássa a feladatát. Mennyire fiatalok és nem is tűnnek rossz kölyköknek. Miért kell neki mindig ki fognia az ilyen helyzeteket? Kért a pultnál egy sört, majd visszabaktatott az asztalához. Közben körbe nézett a teremben és a másik oldalon kiszúrt egy lányt, aki folyamatosan őt bámulta. Csak a hecc kedvéért visszakacsintott rá, ahogy letolta napszemüvegét, persze a lány gyorsan elkapta a tekintetét, mintha nem is arra felé nézett volna addig.

De Greg nem is foglalkozott sokáig a történetekkel, mert hirtelen fényességre lett figyelmes. Behunyta szemét és egy rossz érzés kerítette hatalmába. Ideges moraj hallattszott a fény felől, mind közül felismerte volna, hogy ki az, aki jön.

„Hát Reinhard szuper az időzítésed, pont mikor megsúgják a nevet… Hogy képes ilyen pontosan időzíteni?”

Az emlékek újra cikkázni kezdtek, mintha csak azt várták volna, mikor törhetnek elő újra. Reinhard igen figyelemfelkeltő volt a maga két méteres magasságával és izmos karjaival, de Greg nála is megkapóbb látványt nyújtott a két méter feletti magasságával, fekete bőrkabátjával és napszemüvegével, ahogy hosszú ujjaival a kecskeszakállát vakargatta gondolkozás közben. Reinhard letette magát régi barátja mellé és kifejtette azt, amit már megannyiszor.

- Greg, hát nem volt elég Luinak a múlt heti kis afférunk? Több mint 10-et vittetek el abban a lövöldözésben. Semmi keresnivalód nincs itt. Hacsak nem piálni vagy itt.

- Hát nem teljesen. – Greg pillantása a termet pásztázta miközben ezt mondta, és azt kereste akiért éppen küldték most. Általában úgy működött, mint egy radar. Ha meglátta a feladatot a radar csipogott, vagyis hát jött az a kellemetlen bizsergés, amit akkor érzett, amikor a nevet küldték. De Reinhard nem hagyta még gondolkozni se.

- Ha nem hozzátok való meg fogom akadályozni, hogy elvidd. Ugye tudod, hogy még mindig áll az ajánlatom pajtás.

- Persze, persze. Reinch, inkább fogd be! Állandóan jössz nekem itt a szent beszéddel, meg a hülye terveiddel. De egyszer is bele gondoltál már, hogy mi lett volna, ha békén hagyod Alissiana lelkét, meg engem is?

- Akkor jött volna más. Úgyis küldtek volna valakit Wilhelm helyett és helyettem is.

Greg nem vitatkozott tovább, inkább kortyolt egyet söréből és a feladatra koncentrált.

„Munka, munka, munka! Másból se áll ez a rohadt angyalkodás, legyen az égben vagy pokolban, csak a halál.”

De tovább már nem kellett keresnie a „feladatot”, megtalálta. Ott volt, és pont úgy ült, ahogy az előbb, amikor rákakacsintott.

„ Na, neeeeeeee. Most komolyan? Ne szórakozzatok már velem! És annyira hasonlít….”

- Reinhard, ha most valamit kérdezek, légyszives ne nézz teljesen idiótának! Az a lány, ott a 4-esben, azzal a két nagyszájú sráccal meg a kis csajjal a másik oldalán. Szóval szerinted ő nem… - de Greg nem mondhatta tovább, mert Reinhard félbe szakította.

- Nem hasonlít-e egy régi emlékedre?

- Hát valahogy úgy. Érzed ugye, hogy ő az, akiért küldtek minket.

- Érzem, de… az lehetetlen, hogy ő megint. Ő már halott Gregor… úgy értem Greg.

A férfi érezte, hogy most nincs itt az ideje a bántó szavaknak, minden kiejtett szóra vigyázott, nehogy még nagyobb fájdalamat okozzon vele a másiknak, mint ami már úgyis benne van. Ki tudja mi dúl egyébként is most a lelkében.

- Ha nem tesszük meg, te is idekerülsz.. én meg ki tudja hova.

A következő percben Greg már a lány előtt állt, aki a falnak szegeződött, miközben az idő megállt, épp ugyanúgy mint az álmában.

„Hogy lehetséges ez? Hiszen minden pont ugyanúgy történt, mint abban az álomban. És annyira hasonlít rá…” – gondolta Greg és egyik ujjával a lány hajszálát felvette, játszadozni kezdett vele.

„Ne, istenem, ne ölj meg. Kérlek, ha van benned egy cseppnyi emberség nem ölsz meg! És miért ilyen piszkosul jóképű? Ha valaki megöl, legalább lenne ronda!”

Greg nem talált szavakat, egyik pillanatban még a mennyet és a pokolt szidta küldetésért, most pedig ott állt előtte teljes életnagyságban…

- Nedjem. Hát te vagy az? Mindvégig te voltál… - Greg szeme elhomályosodott, miközben a lány ijedten meredt a mozivászonként egyetlen egy képet lepergető íriszbe. A férfi tovább nem bírta tartani magát, az öröm, hogy megtalálta, hogy újra a karjaiban tarthatta.. magával rántották érzelmei. Bár a lány szemében félelmet látott és a szíve hevesen vert az arcán kíváncsiság hadakozott a rémülettel. Valahonnan Alissa számára is ismerős volt a férfi. Greg egyre közelebb hajolt hozzá mígnem a szája hozzáért a lányéhoz, aki bár szeretett volna, de nem volt képes az ellenkezésre. A teste megdermedt és bőréből fehér fény lövelt ki. Greg nem nyitotta ki a szemét, mert a csók olyan volt, mint emlékezett rá. A bőrét égette a fény, de akkor sem hagyta abba. Már az sem érdekelte, hogy érintésével a lány lelke elhagyhatja a testét, hisz ez volt a küldetés célja. Reinhard ledermedten nézte végig a jelenetet. Valami azt súgta neki, hogy nem szabad beavatkoznia, mert a lánynak nem lesz semmi baja. Oly sok év után, a barátja végre újra boldog lehet. Nem akarta ezt a boldogságot elvenni tőle és láthatólag a lány sem ellenkezett.

- Te vagy a lovag az álmaimból… te voltál ott a levendula mezőn. – Alissa első szavai a csók után csak halk suttogásként hangzottak, de Greg fülében harangként csengett a lány hangja.

- Igen nedjem, én voltam az. De nem értem, hogy miért adtak visszanekem. Mivel érdemeltelek meg, hiszen… annyi lelket elvittem már. – a lány arca egyre zavartabb volt, folyamtosan megrázta a fejét, hátha álom megint az egész, amiből nem tud felébredni. Hisz egyszer már álmodta ezt, de akkor a csókkal véget ért. Egyszercsak már nem is a zavarodottság volt a legnagyobb baj, hanem az hogy a karjai felforrósodtak. A teste égni kezdett szó szeirnt. Alisa behunyta a szemét, mert a fény és az égető érzés a karjain már elviselhetetlen mértékűre nőtt. A fejében ezernyi hang kavargott, mondatok és szófoszlányok. Egy-egy kép, mintha egy albumban lapozgatott volna. Végül a tűzben izzó kezeitől ellökte a férfit. Nem értette, hogy hogy éghetett. A lába lassan emelkedett a talajtól és egy másik világító alak a földfelett lebegve közelített feléjük. Reinhard ugyanolyan megrökönyödéssel nézett a lényre, mint Greg azt, hogy szerelme kit újra megtalált a levegőbe emelkedett és a teste fényes tűzben izzik.

- Leányom nyugodj meg, és koncentrálj az elmédben kavargó eseményekre. Minden kérdésedre ott lesz a válasz a fejedben. – a lény olyan gyorsan, mintahogy megjelent el is tűnt.

„Anya?... Mégis mi a fene folyik itt? Az előbb meg akarnak ölni, most meg a stressztől a halott anyámat látom? Mi jön még?”

Alisa a fejfájást és az izzás okozta fájdalmat nehezen viselte, homlokán az erek feldagadtak, kezét ökölbe szorította. Bőrén a pólusok egyre több izzadság cseppet adtak ki, míg nem végre elhalványult a fény. Behunyt szemmel, fény nélkül akár egy rongybaba zuhant a földre a lány. Vagyis zuhant volna a földre, ha el nem kapja Greg, aki ott állt mellette. A lány eszméletlen teste felidézte benne Alissiana halálának képét.

„Nem lehet, hogy újra elveszítselek, az nem lehet!”

A lány nem mozdult. Testében nem lüktett a vér és a szíve nem dobogott már. Reinhard annak ellenére, hogy szabályt szegett vele közelebb lépett Greghez és rátette vállára kezét. Az érintés mentén újabb fénycsóva gyulladt, és kénytelen volt visszarántani tenyért, amit Greg testének pokoli tüze égetni kezdett. A baráti vállveregetés helyett csak állt ott tanácstalanul és végignézte, ahogy barátja újra átéli élete legrosszabb perceit.

A férfi ráhajolt a lány testére és nedves szemeit a ruhájához szorította. Karjaival felemelte az élettelen testet és magához ölelte miközben érezte hogy az egyre jobban kihűlt.

 - Azt hitted, hogy ilyen könnyen lerázhatsz? – a halk nyöszörgő hangot köhögés követte, majd Greg felemelte fejét és egyenesen odanézett, ahonnan el se hitte, hogy jöhetnek a szavak. Alissa Greg szemébe nézett és előtte ernyedten a földön heverő kezével végig simította a férfi arcát. Reinhard csendesen figyelte a jelentet, aminek a végét izgatottan várta. Bár tudta, hogy miért történik most mindez, maga is elámult a csodától.

- Én azt hittem… elmentél. Nedjem..

- Még mindig így hívsz? Ennyi év után is?

Alissiana újra ott volt, Greg ott tarthatta őt a karjaiban. És a lány mindenre emlékezett is mostmár. A hangok és képek felidézték benne előző életét és megmutatták neki, hogy ebben az életben mi lesz a sorsa.

- Igen, nedjem. De mégis hogy lehetséges ez? Hisz meghaltál. Láttam, láttuk. Hol vannak a szárnyak vagy az örvény??? – Greg tanácstalanul nézett hol Reinhardra, aki a vállát huzogatta, hol meg szerelmére, akinek látványával nem bírt betelni.

- Vannak dolgok, amiket nem kell megérteni. Egyszerűen itt vagyok veled és ez a lényeg. Nem vagyok halott, de nem is élek. Odafönt úgy gondolták, hogy talán képes leszek a régi emlékekkel és egy új testtel újrakezdeni. Folytathatom a földi életem, miközben veled lehetek, ahová csak mész. Ezt kapod a két oldaltól úgymond.. kárpótlásként illetve a szolgálataidért cserébe.

Greg Reinhardra nézett és kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Én esküszöm nem is sejtettem a dolgot. Vagyis hát…izé.. na jó kicsit szóltam az érdekedben odafent. Az öreg meg beszélt az odalentivel és hát… na. Téged nem támaszthatnak fel, őt meg nem ölhetik meg. De ez amolyan félig meddig megoldás.

- Ácsi ácsi… valami hátulütő van benne. Semmit nem adnak ingyen! – Greg gyanakvó természete rosszat sejtett, és balsejtelme nem alaptalan.

- Nos hát… van egy feltételük.

- Még pedig?

- Örökre szolgálnod kell őket, vagyis hát Luit, mert ugye felfelé nehezen bukhatnál.

- De hát eddig is úgy volt, hogy a rabaság örökre szól.

- Nem. Én mondtam, hogy egyszer véget érhet. Mint minden, mi is a körforgás része vagyunk. Vagy ahogy te mondtad a sakktábla bábui. És minden bábu visszakerül egyszer a játékmezőre. Vagyis…

- Vagyis én nem születhetek soha újjá, cserébe örökre veled lehetek. – Greg félbeszakítva Reinhard monológját a lány felé intézte szavait, aki még mindig ott feküdt a férfit nyakát ölelve.

- Így van. De választhatsz. Ha szeretnél újra élni és többé nem halált osztani, választhatod azt az utat is. Akkor ez a test, amiben újjászülettem nem fog emlékezni semmire. – Alissiana nem tudta szerelmük képes lesz-e kibírni egy ilyen döntést.

„Örökkévalóság a szerelmével, vagy halandó élet gyilkolás nélkül?”

- Ha egy milliárd bűnös lelket is kell még elvinnem magammal, de veled lehetek, akkor megteszem. Nedjem.. nedjem… édes csillagom.

Bár a lány értette az ősi nyelven is a férfi becézgetését, de az a szó ugyanolyan szépen csengett a modernvilág szavaival is. És a férfi el is ismételte neki minden éjjel az örökkévalóság végéig.

Kép

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

válasz vélemény

(Szelax, 2010.07.23 08:01)

Na hát ha sikerült összehozni azt a sok szálat a végére, akkor jól végeztem munkámat, viszont ha sikerül ráismerni mindenkinek a személyekre, akkor annyira nem. Bár ki tudja mi volt a novellának a célja, lehet hogy önbeteljesítő helyett önóhajtó?

vélemény

(Tmea, 2010.07.22 21:07)

Hy!
Na, most végre sikerült végigolvasnom. az elején kicsit bonyolult volt, hogy ilyen sok szálon futott és már el sem tudtam dönteni, ki kivel és mit is csinál... de a végére minden világossá vált. Tetszenek a képek, amivel szemlélteted az adott részeket! Meg maga a sztori is jó! Van egy rész, ahol nagyon rád meg egy kedves fiúra ismerek, amikor haldoklik a kapcsolat. Viszont tetszik, hogy a végén megtalálják a valódi szerelmet! Szóval nem rossz, és jól meg van szerkeztve.