Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ihlet

2008.09.21

Hol vagy? Merre bújtál? Miért ülsz mellettem és teszed vállamra kezed? Hova tűntél pont akkor, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rád? Álmatlanul forgolódva várom, hogy reggel legyen és végre rád találjak. Mégis, mikor kinyitom a szememet, te sehol sem vagy. Taszigálnak, toszogatnak a tömegben. A zebrán átmenve zöldet mutat a lámpa nekem, de az élet pirosra váltva villog a fejem fölötti kis körtében. Autó dudál, fék csikorog és egy csíkos zokni kandikál ki az autó kerekei alól. Egy sikoly, annyi se volt s máris vége. A piros körte szétpukkadt, végleg kiégett.

Tegnap még otthon vitatkoztak a családban és haraggal váltak el. Gondolatokkal akartak ölni, amikkel később meg fel akarták volna támasztani a másikat. De most nem a gondolat ölt, hanem a gondatlangság.

Kép Fekete, fehér, fekete, fehér,fekete, fehér, fekete, fehér csíkok...

Jó és rossz, ebből állna a világ? Ugyanmár! Hisz ott a szürke is! Harag és szeretet közt, ha vékony is az a bizonyos határ, gyakran át is lépjük, de visszaugrunk megannyiszor, hogy érezhessük az ölelő karok meleg szeretetét. Mérges pillantások és éles hang: Kuss legyen már, holnap korán kelek! Ezzel válnak el, és ajtók csapódnak be.
Te csak ülsz és nézel éretetlenül: Miért bántjátok egymást? Miért teszitek, hisz olyan kevés időtök van már. Elhagyjátok egymást és együtt élve lesztek magányossá. Nem jó ez így, nem jó. Vállvonogatás, szemöldök ráncolás, két más hangon mondott szó, és máris kész a besértődött pukkancsok társasága. Te mégis ott ülsz és nézel rám. Helytelenítően csóválod fejed és csókot nyomsz arcomra alvás előtt. Két óra múlva szenderedek el s te virrasztasz mellettem. Nem látlak, csak ha engeded, de soha el nem hagysz. Akkor is ott voltál és láttad a csíkokat. Rám néztél és könnybe lábadt a szemed.
De hol voltál akkor? Hol voltál, amikor a mentő szirénázva hajtott végig az utcán és mindenki szívéhez kapott az ijedségtől, majd alrébb állt utat adva a -talán- életmentőknek?
Nem voltál ott, hogy fogd a kezem és megnyugtass, lesz ez még jobb és majd meggyógyulok! Nem voltál ott te, ő, s ő sem. Egyikőtök se volt ott, hogy ne egyedül kelljen néznem, ahogy elviszi egy fekete autó a testemet. Segítettél választ találni megannyi kérdésemre még régen, de mos elhagytál. Üressé vált szellemem, mely kiszállt testemből és keseregve a múlton szemlélte a szomorú arcokat. Már nem haragszanak talán, talán már nem...
Már nem dühvel néznek rám, vagyis rá.. az már nem én vagyok. Miért is haragudnának a testemre, mikor a a szellemem sugallta a bántó szavakat? Talán, talán egyszer megbocsájtanak, mint én nekik most. Tudom, ők is sajnálják a dolgot. Még ha nem is érzem, tudom, hogy szerető karok várnak rám. Egyszer újra együtt leszünk, s te újra velem leszel. Majd nézel rám és már nem ingatod a fejed, csak mosolyogsz. Helyeslően kulcsolod össze kezed és rám mosolyogsz. Újra megérinted a karom és meleg bizsergés fut át testemen. A fogaskerekek néma csikorgással működésbe lendülnek agyamban és ujjam íróeszköz után fog kutatni. Felkapja azt, amelyikkel  mindig is szeretett írni és a kedvenc vázlatfüzetét is magához ragadja. Ő, igen ő. Már külön életet él a kezem, mintha nem is én irányítanám. Füllhallgatón keresztül lágy, megnyugtató dallamok duruzsolnak nekem és segítenek neked. Mesélem neked gondolatban, hogy kérdezte egy ismerősöm, mit teszek, ha nem vagy velem? S én, én nem tudtam mit válaszolni neki. Tehetetlen voltam, akárcsak mint mikor nem vagy velem. Akkor is és most is azt teszem, ami az egyetlen módja előcsalogatásodnak.. Várok.
Várok rád és rád gondolok. Lepörgetem agyamban a napi eseményeket, hátha ott voltál valamelyik pillanatban, de csupa olyan szomorúságnál jelentél meg, amiről nem akartam írni. És mégis, ott voltál, muszáj voltam azt írni, amit éreztem.

Már nem voltál ott csak utolsó csókod nyoma homlokomon, mely egyre halványodott, ahogy papírjaim is fogytak. Lenyomtam a ceruza hegyét, ami apró pöttyöt hagyott maga után a lapon. Vége, megvan az utolsó pont. Befejeztem, hála neked. Becsukom füzetem, elteszem ceruzám s remélem, hogy nem hagysz el soha, csak egy kis időre rejtőzöl homályba előlem. Egy titkos világba vonulsz vissza, melyet soha nem láthatok meg. Csak te léphetsz hozzám önszántadból, én nem erőszakoskodhatom és kérnem sem szabad tőled, hogy adj újabb ösztönzést. Csak várok rád, mint régen rá is, aki soha el nem jött. Ő néha átvállalta munkádat s én ezért titkon múzsámnak becéztem őt. Fájdalmat okozott, én megírtam. Felvidított, s én javítottam az íráson, de aztán eltelt hosszú idő, s ő sehol se volt. Én már.. nem találtam a régi jó múzsámat. Elhagytatok hát mindketten, te is ő is? Nem, nem. Hisz te most is itt vagy! Érezlek, ahogy nekem dőlsz és te is velem olvasod, amit írok. Követed szemeddel a kusza betűimet és próbálod átvenni hangulatomat. Kérdezném tőled nem tudsz-e valamit a beugródról, ő róla, de te csak pislogsz és elhalványodsz.
Tudom már, ne is mond! Ő már nincs velem, s nem azért mert eltűnt. Már nem az én múzsám, csupán ennyi történt. Önszántából ment el, kilépett a körből. Egy év se kellett, és elveszítettem, de talán kapok helyette egy újat. Mégis, akkor miért érzem úgy, hogy majd az új múzsával a régit csalom meg? Hisz ő ment el, nem az én hibám, hogy elveszítettük egymást: Ő és én. Te ugye velem maradsz? Ugye soha nem hagysz el örökre, mint ő? Nem válaszolsz, de tudom te hűséges maradsz, hisz a részemet képezed. De vajon akkor is érezni fogom jelenlétedet, ha az a csíkos zokni az enyém lesz, és a kipufogót alulról nézem majd? Vagy mikor rémülten kiáltok, hogy gyere, mert újra megbántott a múzsám? Mennyi időt fogunk mi átvészelni, s mégis bírni fogjuk.. talán.

- Meg fogjuk találni egymást, más nem fontos. - mondod te, az Ihlet.
- Vár rám új múzsám holnap, s az angyalok már a csillagokat törölgetik az égen. Igen, érzem én is, hogy mi együtt leszünk. Örökre. - mondom én, az írócska, de kicsit sem érzed, hogy ócska.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.