Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Idegenek

2008.09.21

Kép

A vonat nyikorgó fékje élesen szakította meg a peron csendjét. Hajnalban, mikor még falun a kakas sem kukorékolt, a város utcáin már sétált néhány alak. Az őszi szellő hidege megborzongtatott minden járókelőt, még ha melegbe is burkolózott a hűs szél ellen védekezvén. Harmattól nedves padok és kihalt sínek között egy vonat gördült be az első vágányra. A hatalmas robajra egy-két padon és az aluljáró lépcsőjén kuporgó hajléktalan összerezzent, később kinyújtózott és álomittas szemét dörzsölgette. Egyik-másik pakolni kezdte szegényes rongyait. Két pokróc, egy tál, egy flaska és egy penészes kenyérdumó. Ez volt az egész tulajdona egy őszeshajú kb. 60-as éveiben járó öregúrnak. Felült a barnára festett fapadon és a zöldes festékes vaskarra támaszkodott. Még kissé kókadt volt, de hogy a korai ébresztőtől, vagy a másnaposságtól, már maga sem tudta igazán. Cócurkáját összefogva már épp indulni készült, mikor a vonat kerekei is forogni kezdtek. Hangos tülkölés jelezte a 4.30-as gyorsat, ami már csak Budapesten állt meg legközelebb. A kalauz a még lassan döcögő vonat első nyitott ajtaját behúzta maga mögött, így nem láthatta a málháslóként megpakolt nőt a mozdony után szaladni. Sajnos lekéste a 4.30-ast.
"- Pedig helyjegyet is vettem, és most tényleg időben indultam el, hogy késhettem le???" - gondolta ebben a pillanatban a peches nő.
- A francba! - szaladt ki a szitokszó száján, majd egyik, szaladás közben elvesztett csomagjáért döcögött vissza és leült a hajléktalanúr mellé. Kis csend után az öreg megszólította:
- Aranyoskám, ne aggódjon, nem sokára jön a következő! - nyugtatgatta látva annak aggodó pillantását és szomorkás arcát.
- Meg tudná mondani, mikor is lesz az a nem sokára? - kérdezte a nő, miközben arcára a halvány reménytől kis boldogság ült ki.
- Hááát, tudja, nálunk semmi sem számít már soknak, ha időről van szó. Mivel nincs órám és nem is sietek sehova, így az idő nekem nem fontos... - a nő tényleg nem szokott udvariatlanul viselkedni az öregekkel, de most az egyszer képtelen volt végig hallgatni egy sanyarú sors tragédiáját, így félbe szakította:
- Igen, gondolom. Csakhogy nekem pontosan 5 óra múlva Budapesten kell lennem. Tehát elárulná végre, hogy mikor is jön pontosan az a vonat?
Az öreg meg se lepődött a nő viselkedésén, hisz tudta, hogy utcai életmódja nem teszi valami tiszteletreméltóvá.
- No, de harapósak vagyunk korán reggel! Lássuk csak.. Milyen nap is van?
- Szombat. - vágta rá gyorsan a másik, hátha ezzel meg tudja gyorsítani az öreg gondolkodását.
- Asszongya, hogy szombaton az első gyors a fővárosba megy, utána meg egy Szolnokra, aztán Gyöngyösre... - a nő utolsó idegszálával próbálta türelmesen végig hallgatni az eszmefuttatást, de egyszer csak elpattant a húr benne:
- Mondja már meg az isten szerelmére!
- Jó, jó, jó! De türelmetlennek tetszik lenni. Osztán hova siet ennyire? - az öreg továbbra sem árulta el az időpontot. A nő dühös kínjában inkább válaszolt, nehogy ez legyen az ok, amiért az öreg továbbra sem nyögi ki, mikor is jön az a bizonyos vonat.
- Esküvőre. Nézze nagyon fontos, hogy odaérjek hamar. Ha nem tudja mikor jön az a vonat nem baj, csak mondja már, és akkor keresek a váróban egy menetrendet.
Az öreg látva a nő elkeseredését megsajnálta és pókhálófedte emlékei közt kutatott a válasz után.
- Ööö... azt hiszem 2 óra múlva itt is van. De ne aggódjon, oda fog érni. Osztán, ha szabad kérdezni kinek az esküvőjére igyekszik ilyen kutyafuttában?
- Az enyémre. Tudja, már elterveztem mindent... - egy percig még töprengett, hogy talán még sem pont egy hajléktalannal kellene megosztania a problémáit, de hát ő is csak ember. Az öreg kíváncsian hallgatta, ahogy ő mesélt. Valami furcsa dejavou is rátört, ahogy az öreg szemébe nézett. Mintha hallotta is volna, amit a nő gondol, az öreg rákérdezett:
- Nem egy hajléktalannak szeretné elmesélni a történetét? Megértem. Soha senki nem akar velünk beszélgetni, nem bíznak meg bennünk, mert az utcán alszunk. Pedig hallgatni ugyanúgy tudunk, mint bárki más. Egyszer régen még én se a peronon aludtam a szabad ég alatt, nekem is volt családom... - A bácsika annyira belelendült a mesélésbe, hogy a nő figyelmesen hallgatta tovább. A szeme előtt percek alatt bontakozott ki a története egy szerencsétlen embernek, aki nem gondolkozott mielőtt cselekedett.
- Az én esküvőmön is gyönyörű volt a mennyasszony, kicsit hasonlít is maga rá. 20 évesen igazán fiatal volt és mosolygós, mégis annyira kemény és büszke. Csodálatos asszony volt. Már az első közös bálunkon tudtam, mikor megláttam hogy ez a lány kell nekem. Szőke göndör haja lebegett tánc közben, és a csengő nevetése betöltötte a termet. Ha becsukom a szememet, még ma is érzem a levendula illatú parfümét, a selymesbőrét. Eleinte boldogok voltunk, sőt... mikor állapotos lett csak még nagyobb lett az örömünk. De aztán...
A nőt kíváncsivá tette a történet. Nem tudta elképzelni, hogy vajon ebből a harmonikus és idillikus életből mi taszíthatta a férfit az utca nyomorába.
- És aztán, aztán mi történt? - érdeklődött kíváncsian, akárcsak egy gyerek.
Az idős bácsi gondolkozott kicsit, majd szája újra szóra nyílt, de hang nem jött ki rajta. Kezeit dörzsölgette és maga elé bámult. A sínek között fekvő rozsdabarna vasúti köveket bámulta, miközben agyába szörnyű emlékképek villantak fel.
- Aztán,... aztán.. eldobtam magamtól mindent, ami valaha jó volt az életemben.
A mondat hosszú csendet vont magával, és a történet abbamaradt. A nő nem akarta tovább kérdezgetni, látta hogy fájó ponthoz érkeztek. A hallgatást az ő hangja szakította meg és a csend elillant, mint a kámfor. Nem gondolkozott, csak beszélt. Elmesélte mindazt, amit ezidáig senkinek sem mert, de most ennek az ismeretlen embernek el meri.
- Az egész esküvőt elterveztük. A vőlegényem két éve még ellenezte az egész házasságot. A kapcsolatunk elején azt hittem, sose fog kötélnek állni. De, ahogy egyre jobban megismerkedtünk és megszerettük egymást, valami mintha megváltoztatta volna. Három hónapja éppen együtt nyaraltunk, amikor egy kupac homokot nyújtott felém. A tóparton süttettük magunkat, és azt hittem csak valami gyerekes hülyeség. De mikor mondtam neki, hogy nincs kedvem játszani, azt válaszolta, hogy többé már neki sincs.
Akkor jöttem rá, hogy mit is akart. A kupacban volt elrejtve a gyűrű, amivel megkérte a kezemet.
Tökéletes volt minden egészen egy héttel ezelőttig. Akkor jutott először eszembe, hogy engem senki nem fog az oltárhoz kísérni. A szüleim elváltak még kamasz koromban, azóta nem is hallottam apámról semmit. Nem sokat gondoltam rá, egészen addig a percig nem is érdekelt volna, hogy mi lehet vele.
Az öreg bólogatott, de mivel nem igazán értette az összefüggést a szökés és az apa elvesztése között, rákérdezett:
- Ez elég szomorú. No, de ha ma van az esküvője Pesten, akkor mit keres itt? Nem a nagy pillanatra kellene készülődnie? Nem olyan szörnyű az, ha egyedül tipeg az oltárhoz.
- Tudom. Nem is ez volt a baj, hanem hogy eszembe jutott az apám eldobott mindent, ami csak kedves volt számára az életben, és talán megijedtem, hogy a vőlegényem is..
- ...egyszer eldob mindent, ami kedves volt neki azelőtt? Még magát is? - fejezte be a mondatot az öreg. - Higgye el, ha igazán szereti magát, és maga is őt, megbíznak egymásban, akkor nem lehet nagy baj. Egyébként se lenne olyan épelméjű férfi, aki egy olyan eszes és gyönyörű nőt eldobna, mint maga.
- Egy férfi mégis volt ilyen, az apám. - válaszolta remegő hangon a nő. Harminc éves volt, de még mindig könnyes lett a szeme, ha róla kellett beszélnie. A torka összeszorult és fájdalom nyilalt a szívébe. Már nem akart többet beszélni, így hát a maradék fél órát csendben töltötték el.

 

A vonatot már távolról lehetett látni, a nő szedelőzködött:
- Hát, köszönöm szépen, hogy itt maradt velem és nem hagyta, hogy magányosan várjam a vonatot.
- Ugyan már, szóra sem érdemes. Cserébe elárulhatná a becses nevét! Ha nem veszi tolakodásnak. Tudja, szeretek emlékezni a nevekre, pláne a szép hölgyekére.
- Persze, miért is venném tolakodásnak? - jobb kezéből lerakta a földre a táskáját és már nyújtotta is a kezét, ahogy bemutatkozásnál illik. A halk női hangot a vonat robaja könnyedén elnyomta.
- Tessék? - kiabálta az öreg. Nem értette, mit mondott a nő. Az már épp a kalauznak adogatta a csomagjait és szállt volna fel, de aztán még egyszer visszakiáltott.


Két szó, egy név, mégis olyan súllyal nehezedett az öreg szívére, hogy ledöntötte a lábról. Gyengeségtől összerogyva zuhant a padra. Egyre csak suttogta a nevet, miközben annak tulajdonosa az ablakból integetett.
- Kovács Emma. - hát ezért volt olyan ismerős az arca. Az öreg leült, mikor már a vonatnak csak a hátsó vagon hátsó ajtaját lehetett látni. Becsukott szemmel emlékezett vissza életére, feleségére, az esküvőjére, első lánya első lépéseire és a másodiknak édes gügyögésére. Másodszorra fiút szeretett volna, s mikor felesége közölte vele telefonon a hírt, hogy mégis lány lett, ő hírtelen haragjában lecsapta a kagylót.
Két lánya nem volt se buta, se csúnya, ő mégis az idősebbiket hasznavehetetlennek bélyegezte, a kicsit pedig fiúként nevelte. Húsz év alatt, az egész családját elidegenítette magától. A szeretetet utálat váltotta fel, a munkás napokat pedig éjszakába nyúló ittas káromkodások. A boldogság mára már a múlté lett, de még mindig emlékezett rá, hogy miután lecsapta a telefont másnap már bánta az egészet, és örömmel fogta kezébe a kis csöppséget. Nagyobbik lánya kíváncsian futott a csecsemőhöz, ő is látni akarta kis húgát.
- Hívhatjuk Emmának? - kérdezte anyjától, aki kicsit töprengett, ránézett a babára és csak ennyit mondott:
- Emma. Kovács Emma, igazán szép név.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.