Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Évszakok

2008.09.29

Kép

Felhőket látok, nagy bárány és gomolyfelhőket. Tiszta az idő, mégis olyan csend van, mint viharok előtt szokott lenni. A fák lombjai érintetlenül állnak, néha csivitelnek. De nem az ágak hangját hallom, hanem a sajátom. Szárnyaim megrázom, csőrömmel borzolom fel tollaimat. Örülök a napsütésnek, szétkürtölöm a világnak. Válasz érkezik énekemre, más madár is velem örül. Felnézek az égre és a nap bevilágítja a világot. Egy-egy levélen is megcsillan a fény. Magamba szívom az éltető erőt meg egy kis levegőt is és máris érzem, hogy az erő teljesen feltölt. Nem madár vagyok már, hanem levél. Zöldellek, hisz nyár van. Keresztül cikáznak rajtam az erek, melyek most energiától duzzadnak. Aztán hirtelen érzem, hogy növekedni kezdek. Új hajtást eresztette, családom fája bimbódzik. Enyhe rózsaszínes, selymes szirmok vesznek körül. Egy lepke szállt rám és nektáromat szívja. Virág vagyok, s te vagy a fája. Tartasz engem, és éltetsz. A lepke elrepül, poromat vitte magával. Későn virágoztam ki, már nem lehetek gyümölcs. El kezd folyni az ég szeme, könnyek pottyannak reám. Egy csepp éltet. Két csepp táplál. Három csepp füröszt s felfrissít. De a zápor nem csendesedik s erős vihar tombol, milliónyi csepp hull rám. A jóból is megárt a sok, a vízcseppek túl nagy erővel zuhannak rám, és a fa ága sem bír már tovább tartani. Elereszted kezemet és én lábaidhoz hullok. A talajon a víz pocsolyává, később tócsává majd mintha tengerré növekedett volna. Nem kapok levegőt, megfulladok. A víz magába zárt, már nem menekülhetek? Eljött az ősz és virágok, levelek hullottak el. A kismadár elköltözött, nem énekel többé a fának. A fa előbb őszi színekben pompázott, mellyel sok szemet gyönyörködtetett, de most már nem is hasonlít régi önmagára. Meztelenül, levélruhája nélkül áll az elhagyott parkolóban. Az emberek sürögnek, forognak, de én csak állok és nézem őket. Egy-egy csípősebb szélroham megmozgatja öreg ágaimat, s az eső puhítja megvénül kérgemet. Fa vagyok, mely most ágait rezegtetve vacog a fájó hidegtől. Egy villám szakítja ketté az alvó, sötét éjszakát, s az sisteregve vágja kését hátamba. Egy reccsenés, égett szag, s a fa kettétört. A természet vad erejének ő is meghajlik. Most ott fekszik a rothadó virág mellett a pocsolyában és a víz összemossa őket. Csend van.

A reggel hamar eljött, s hófehér lett az egész világ. Tél van, s minden megtisztult. Téli álmot alszik a táj és a legtöbb állat, mely itthon maradt. Én még szálldosok, a szél repít messzebbre. Messzire, ahol meleg van, és tovább élhetek. Megpihenek, leszállok. Pihenésem nem nyugtat, sőt.. egy hópihe fedi le szárnyamat. Mondhatni Góliát, a lepke és Dávid, a hó. A méretkülönbség itt sem számít. A szárnyakat összetapasztja a felolvadó hó, és többé nem tud már repülni. Egyre csak esik, s esik, minden kijáratot eltorlaszol, s minden útra, fára ráfagy. Sóval szórna, hogy elűzzenek, de én makacs vagyok és másnapra újra kővé szilárdulok. Erős páncélomra hó hull és mi él, mozog, mind elcsúszik rajtam. Most jég vagyok, ezzé fagyott az a tócsa is, melybe a virág és a fa esett. A fa hószörnyként terül el, semmi se látszik ki belőle a hó alól. Én virágokat rajzolok az ablakokra, s a szél segít, hogy más is láthassa művészetemet. Kristályként csüngök a tetőről, s cseppekben hullok alá.

A nap melegíteni kezd és én egyre kisebb vagyok. Lassan tűnök el s nem marad semmi belőlem, csak egy kis pocsolya. A nap erős, még a hóembert is ledönti talpáról. Orrom répa volt, szemem szén. A fazék már rég lecsúszott fejemről és a sálamat rég elfújta a szél. Csak a seprűm van még meg, de ez sem soká. Egy lány jön érte, s kiveszi kezemből. Lesöpri vele a havat a járdáról és a lépcsőkről. A szűzien fehér, s tiszta hó most mocskos fekete a sártól, szürke a kipufogók mocskától. Sárga a sótól, mely a jeget tüntette el az utakról. Én sem bírom már tovább, a nap felmelegít s én olvadok. A hőmérő plusz fokot mutat, a hóember eltűnt. Víz borít most hó helyett mindent, lassan olvad fel a természet jéggé fagyott szíve. Szellő borzolja le ágakról a vizet és madarak csivitelnek újra. Visszajöttem, s fészket készítek. Megtaláltam az igaz szerelmet, s most családot alapítunk. Három tojást rakott kedvesem, melyekből apró kismadarak kelnek ki, ha vége lesz a tavasznak. Amikor visszajöttem rögtön kedvenc fámat kerestem, de csupán korhadó derékba tört fát találtam helyette. Hajtás nyílt az épen maradt törzsön, újra növekedni kezdtem. Bár az ősz elpusztított, most a tavasz újra életet lehelt belém. A kistojások kikeltek, s csivitelt az egész fa, mely már újra sugárzott és leveleit a szél rázta, a nap csillogott vissza róla. Felmelegítettem őket, adtam nekik vizet, s lehetőséget, hogy újat alkossanak. Most én vagyok a Nap, lemegyek hát lassan. Pihenek egy kicsi, hisz végre ennek az évnek is vége.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.