Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ért(elmet)et/lenség

2010.07.23

Csendes szuszogás fülembe fújja az éjszaka forró leheletét, és a karom összes pihéje égnek mered, bőröm libabőrözik. Karjaid élet után nyúlva ölelik az enyémet. Egy - két kósza busz somfordál végig az utcán, de a városi zajhoz szokott fül meg se rebben. A kutyaugatás viszont kevésbé gyakori élmény, erre felkapom fejem. Ott ült szemben velem a padon, és állt a lépcső alján. Kétszer történt, vagy sok milliószor?  Talán már olyan sokszor, hogy fel sem tűnne, hogy egyet-kettőt elszámolok. Szemembe néz, rám mosolyog, de csak a pihék nem hazudnak a karomon. A szemem hazudva néz vissza rá, a szám nemet mond, és a fejem is nemet int. Simogass meg, és testem visszasimogat minden érintést. Csókolj meg, és ajkam ezerszer fogja viszonozni. Ölelj át és karom viszont ölel. De ne kérd tőlem, hogy mondjam el azt, amit a fejem nemmel int, a szemem hazudva néz és szám hazudva mond ki. Nem mondhatom ki, mert akkor vége lenne a varázsnak. Felébrednénk és a szörnyű valóságban már nem az lennék, akik visszaölel, visszacsókol és engedi, hogy simogasd. Egyik pillanat bánt, a másik megmelengeti a szívem. Én mégis csak a melengetőre emlékszem. Az agyam egy hülye játékot játszik velem. Kihagy a memóriám, de a vakondokra emlékszem, és tudom, hogy összejátszanak. Mind ellenem vannak... Azt suttogják, mond ki, mint a te szád is, de én nemet mondok újra és újra. Mert nem lehet. Egyszerűen nem lehet. Miért nem lehet? Csak azért, mert te egyszer azt mondtad, hogy nem lehet. A beszédes alázat nem az én asztalom, a néma már annál inkább.

Kép

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.