Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Épphogynem

2008.09.27

Kép

Ölelő karok, épphogynem a szuszt kinyomják belőlem. Kutató, tanácstalan tekintet, épphogynem szólalnak meg. Édes, simogató érintések, épphogynem suttogják azt, szeretlek, szeretlek… Orrot csiklandozó fűszeres, finom illat, épphogynem harapható. Meleg, kemény, mégis puha test, épphogynem egy kedves párna. Szoríts magadhoz még egyszer, utoljára! Ígérem, ez lesz az utolsó. Csak még egy csókot búcsúzóul! Épphogynem hív vissza hozzám. Féloldalas, csodáló mosoly, épphogynem értem mivel érdemeltem ki. Becéző szavak, épphogynem a lelkemet simogatják. Csak egy pillanat, és elengedlek. Tényleg! Csak egy… de már mész, mert az időnk lejárt. Lépsz egyet, s máris kezdek fázni, mert már nem vagy mellettem, hogy felmelegíts. Épphogynem vacogok. A kezem még fogod és bizsereg. Hosszú idő után még mindig úgy, akárcsak legelőször. Épphogynem fordulok el, s tenném meg az első távolodó lépést, de a lábam nem engedelmeskedik az agyamnak. Ő azt mondja: Állj! Ne menj el! Ne hagyj itt! Épphogynem sikoltok fel és húzlak vissza kezemmel, amit már csak ujjhegyes érint. Az az utolsó érintés, az a maradék érzés, amit mélyen eltárolok magamban, hogy majd elő tudjam venni, ha már nem leszel velem. Épphogynem olyan, mintha ott lennél, ha rágondolok. Ott az ölelés, a kutató, tanácstalan tekintet, ami felteszi a kérdést: Miért vagy szomorú? Édesen simogatsz és orromat megcsapja a parfümöd finom, fűszeres illata. Egy könnycsepp a meleg testre és ráhajtom fejemet a kemény, mégis puha mellkasra. Szoríts magadhoz még egyszer, csak még egyszer! Épphogynem kimondom… de aztán mégsem. Indulnod kell! Miért mondjam el, hogy ahányszor elválunk lepereg előttem: Mi van, ha ez az utolsó alakalom, s többet nem jössz vissza hozzám. Mert ha elmondanám, visszajönnél? Épphogy (talán) nem…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.