Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Emberi szeretet

2008.09.21

- Azt mondom, nincs szerelem!

- De van!
- De nincs!
- De van, s ha nem hiszed, megmutatom! - mondta s tétován közelebb lépett hozzá. Mélyen a szemébe nézett. Szinte átölelte lelke a másikét, ahogy tekintetük kapcsolódott. Megadásra ösztönözte nézésével, majd keze érintésével s végül csókjával teljesen lefegyverezte. Majd mikor már épp kezdtek volna eggyé válni, ellökte magától a másik.
- Nem! Nem akarom! Ez fáj!
- Miről beszélsz? Hiszen ez finom és egyáltalán nem fáj.
- Te ezt nem értheted! Nem a csókról beszélek. A csók csupán egy eszköz, egy kő az úton, ami a fájdalomhoz vezet. - könnyes lett szeme és a másik értetlenül rázta fejét.
- Még, hogy én nem értem? Hiszen te nem tudod mi a szerelem. Csupán azután a pár kapcsolat után ítélsz, amit láttál és megéltél.
- Ha lenne szerelem, még élne az anyám! Ha lenne szerelem, még élne a lelkem... De nincs, mert szeretet sincs. A Föld magányos bolygó, egyedül itt van élet, s mi mégis gyűlölködünk.
- Ha nem lenne gyűlölet, nem lenne szeretet. Egyik a másik nélkül nem létezhet, ezért van gyűlölet, hogy legyen szeretet is. Csak bocsásd meg, bocsásd meg, hogy emberek vagyunk és esendők!
- Nem lehet! Már túl sokszor bocsátottam meg. Megannyiszor hittem. Hittem két gyönyörű kék szemnek, vagy két mély barnának. Hittem, hogy a bájos szavak igazak. Elhittem... cöhh, hogy egy szó lehet... jelenthet.. egy egész világot. Milyen naiv voltam...
- De értsd már meg, hogy kudarcok vannak. Azok tanítanak meg arra, hogy újra felkelj és menj tovább és keresd az igazit. Csalódások által változz meg! De ha te nem akarsz változni, az a te bajod! Nem tudok rajtad segíteni.
- Miért kellene megváltoznom? - kérdezte dühtől megfeszült arccal - Ugyan miért? Miért nem vagyok jó, úgy ahogy vagyok? Talán nem elég szép lábam, vagy az arcom csúf? Kérlek, a gyönyörű szerelem nekem mit sem ér, ha csak ezzel foglalkozik minden szem. - mondta már-már hisztérikusan és rábökött tolókocsijára, amiben épp ült. - Én.. azt hittem van szerelem, de apám belehajtott részegen egy kamionba, miközben veszekedett anyámmal. Ők meghaltak! Én meg még mindig élek. De inkább érzem úgy, hogy ők élnek és én haltam meg.
- Ne mond ezt! Nem haltál meg! - hajolt le hozzá a nő, s kezével felemelte a fiú lehajtott fejét állánál fogva! Majd a másikkal megfogta egyik kezét, s rárakta mellére, megszólalt:
- Érzed ezt? Dobog. -majd áttette a fiú mellkasára a kezet és újra megszólalt:
- És ezt érzed? Ez is dobog. Az enyém érted dobog. A szerelemért, amiben te nem hiszel és elutasítod. Ha nemcsak a saját önsajnálatodat látnád, és nem csak mindig mindenben a rosszat venné észre talán rájöhetnél, hogy nekem úgy vagy jó, ahogy vagy. Számomra nem az számít hibának, hogy mozgássérült vagy! Az a bajom veled, hogy nem engeded, hogy szeressenek.
- Persze... te mindent tudsz rólam.
Persze, hogy tudta. Úgy ismerte, mint a tenyerét. Már óvódás koruk óta ismerték egymást, de mindig messze voltak egymástól. Két világ, két nem, két különböző személy, nem barátkoztak különösebben. A fiú nagy vagány volt, s észre se vette a nőt. A nő visszahúzódó volt és nem tűnt ki a társaságokból. Meg se merte volna soha szólítani a fiút, amíg ápolónő nem lett és nem találkozott vele a kórházban. Talán a sors vagy Cupidó, vagy Isten akarta így, de beleszeretett a fiúba. A mosolyába, az elálló füleibe, a bozontos hajába. Nem volt az esete, csepett sem. Ő nem bukott a rossz fiúkra, inkább az elegáns jó fiúkra. Mégis.. a szerelem vak és kiszámíthatatlan, erre ő csak most döbbent rá.
- Miért nem hagysz inkább békén? - folytatta mogorva stílusában a fiú.
- Mert nem! Míg rá nem ébredsz, hogy számodra is van élet és a világ nem csak elutasításokból és csalódásokból áll, addig nem megyek el!
- Hát jó. Ha te így akarod. - elfordult és az ablakhoz gurította kerekesszékét - De ne várd, hogy jól nevelten végig hallgassam!
- Te meg azt ne várd, hogy sajnáljalak. Azt hiszed, hogy téged csak sajnálni tud mindenki. Aláírom szánalmas, hogy ezt hiszed, de szeretlek, nem tudlak sajnálni. Meglenne a boldogságod, ha nem engednéd el. Mi kell még?
- A lábam.. és a szüleim! - mondta halkan és szomorúan a fiú. A lány mélyet sóhajtott majd elnémult. Nem volt több mondanivalója. Talán jobb is így, jobb, hogyha békén hagyja. Így gondolta a fiú is. Jobb, ha bele se kezdenek. Kisebb a fájdalom, mintha teljesen egymásba szeretnének és utána mondaná azt a lány, hogy neki ez nem elég. Pedig, ha tudná, hogy ez jobban fáj neki, mint a fiúnak.
- Attól félsz, hogy elutasítanak és ezért te utasítasz el? Nem gondolod, hogy lesüllyedsz arra a szintre, amit most annyira mélyen megvetsz? Nem veszed észre, mit teszel?
 
Hét év múlva, mikor a fiúból férfi lett...
 
Három halk kuncogás hallatszik, majd tompa dübörgés. Az ajtó kivágódik és süvítő gyerekhangra ébred.
- Még csak 7.00 óra! - pillant fel, majd gyorsan vissza is ejti fejét a párnára - Menjetek vissza aludni!
- Nem! - mondták kórusban a lányok.
- A hasadra süt a nap! Anya már lent van és palacsintát csinál. - mondta a legidősebb, vagyis az ikrek közül az a lány, aki 1 perccel korábban született, mint két másik húga. A három ikerlány külsőre kiköpött anyjuk volt, de viselkedésre az apjukra ütöttek.
- Apu, apu! Ugye nem alszol? - kérdezte a középső.
- De igen! - mondta haragot színlelve és magára húzta a paplant, magában meg kuncogott. Nem tudott haragudni lányaira. Annyira szerette őket, hogy képtelen volt egy percnél tovább mérgesnek lenni.
- Apu??
- Igen kicsim? - tudta, hogy ezzel be is húzták a csőbe, nincs ma már több alvás!
- Nem is alszik! - suttogta megvetően az egyik - Meséld el megint, hogy találkoztatok anyuval!
- Jaj, de hiszen már annyiszor hallottátok. Hogy-hogy nem unjátok még?
- Mert olyan szép...
- .. igen, szép történet!! Hogy is volt? Anyu ápolónő volt, te meg a szerelme...
- Hát nem egészen így kezdődött. - megadta magát most már úgyis el kell mesélnie. De nem is nagyon bánta. Ez volt a kedvenc meséje.
- ..Tudjátok, nem ismertem az igazi szerelmet és anyukátok megmutatta nekem. Ő a leggyönyörűbb és legokosabb nő, akivel valaha találkoztam.
- Húúú... - hűltek el egyszerre a kicsik.
- Apátok meg a legelfogultabb és legszerelmesebb a világon. - szólalt meg az anya, aki eddig az ajtókeretnek dőlve hallgatta, ahogy férje mesél. Odament az ágyhoz arrébb tolta a tolókocsit, majd leült férje mellé és cuppanós puszit nyomott mindegyik lánya feje búbjára, végül pedig egy gyengéd csókot lehelt férje szájára.
- Szeretlek, ugye tudod? - kérdezte a férfi.
- Persze, hogy tudom. De sose árt, ha mondod. Elmosolyodtak és megölelték egymást. A kicsik mélyen hallgattak, aztán felkordult az egyik pocija.
- Éhes vagyok!! - kiáltotta és már szaladt is ki a szobából le a konyhába, hátha kész van már a palacsinta. A másik kettő pedig utána.
- Csak óvatosan, mert még friss, még forró! - kiabált utánuk anyjuk.
- Jobb, ha megyek, nehogy megsüssék magukat.
- Rendben van. - mondta beleegyezően s kicsit csalódottan a férfi, de nem engedte el a nő kezét. - S mi lenne, ha itt maradnál?
- Miért is? - kérdezett vissza a nő.
- Hát, hogy elmeséld, miért is érdemes élni, meg hogy megmutasd mi az igazi szerelem.
- Tudod te azt!
- Tudom, de nem árt, ha újból elismételed. - zárta le a szerelmes civódást a férfi.
A nő mesélt és mesélt, s a férfi hallgatta. Szeretetteljes imádattal nézte feleségét, a nőt aki megmutatta neki, hogy van szerelem, ami önzetlen, és nem okoz csalódást, és egy fiúból is képes férfit faragni.

 

Kép

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.