Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy pillanat volt...

2008.09.21

Kép

.. mikor az eső egy cseppje koppant a tetőcserepén.
.. mikor megláttam a levegőt kettéhasító villámot.
.. mikor a szél belekapott a cseresznyefa egyik levelébe és magával röpítette.
Egy pillanat volt csupán, mikor eszembe jutott, vajon hol lehet?
Hol van a nyár igazsága, amire a tél hazugságai közt vártam?

A kopár cseresznyefából érett, pirosan csillogó apróságokat érlelt a nyár melege, ez volt annak igazsága. Eső jött és ment, de a sugarak munkája maradandó volt. Elvonultak a sötétkék, víztől terhes felhők, s előbukkantak az ég könnyeit feszárító fények. Melegen simogatták a reggeli hidegtől deres fűszálakat és elkezdett felolvadni a világ. Mikor a vihar sötétségét a nap meleg, derűs fénye felváltotta, az is csak egy pillanat volt. A változás mindig csak egy pillanat. Semmi nem marad meg úgy, ahogy odatette azt valaki. A sarat megszikkasztja a szél, a nap porrá őrli a földet és az emberek cipőtalpára ragadva viszi el a kertből az udvarra. Sáros, poros csizmáját megtörölte, levetette bűzös kabátját és egy szúette szék támlájára dobta. Derekát fogva próbálkozott a leüléssel, majd benyúlt fűrészporos zsebébe és elővette cigarettáját. Benyúlt másik zsebébe, és előkapta gyufáját. Kivett a skatulyából egy darabot, majd a doboz szélén végig húzva tüzet csiholt.  A gyufaszál vége picit sercent, majd lángra kapott. Ahol égett a fadarabka feketévé vált. Széltől óvva takarta, s gyújtotta meg ezzel a lánggal a kis füstrudat, mely egyre jobban mérgezte testét és lelkét.
A levegő szárnyán esti illat szállt, ami felváltotta a büdös kátrány szagát. Bagózás közben vette észre az öreg, hogy a szél egy lyukas, fehér műanyag zacskót hordott be az ő tiszta udvarára. Az egész ház nem volt olyan tiszta, mint az az udvar. Minden ócskavasat elhordott és eladott a mélybe, hogy abból is pénzt nyerjen. Minden egyes vasdarabkát pénzre váltott, melyért újabb legális mérget kaphatott. Szívott még két slukkot, majd ujjával fricskázta a földre maradék csikkjét. Csizmája talpával elnyomta, hogy ne égjen tovább, majd felállt, hogy a zacskóért menjen. Felháborodottan pattant fel székéről: Az ő portáján szemét???, a rozzant szék panaszosan nyikordult fel, ahogy megszabadult a ránehezedő súlytól.
A járdán battyogva odaért a szatyorhoz, aminek füle beakkadt egy fűszálba, ami nem engedte, hogy tovább fújja a szél. Meg se nézte milyen zacskó, csak felvette és összegyűrte. Már épp a kuka fedelét hajtotta fel, hogy kidobja, mikor valami apró keménységet tapintott meg a zacskóban. Széthajotta és emberi gyengeségének szabad utat engedve nézett a szatyorba. Kíváncsigása nem tompult, csupán fokozódott meglátva egy 1 Ft-ost. Vajon kié lehetett? Volt még a kis érme mellett egy papír is, de megvizsgálva azt értéktelennek találta és kidobta. De a szatyrot és a forintost megtartotta. Fából és szúnyoghálóból összetákolt nyári ajtaját kicsapva belépett a konyhába. Csinos kis lakás. Legalábbis az lett volna, ha a kosz nem lepi be a padlót és a hangyák nem hordják be a földet a sarkokba. Leült benti karosszékébe és tenyerébe fektetve vizsgálgatta újonnan szerzett vagyonát. Mit vegyek belőle? Útban a sarkibolt felé végig ezen gondolkozott és a levegőbe dobálva méregette pénzecskéje súllyát. Az ajtó felé akasztott csengettyű jelezte egy újabb vásárló érkezett. Az öreg lecsapta a pénzt, mire a boltos felkapta fejét keresztrejtvényéből. Végig nézett a betegesen, szőrősen és szakadt ruhában két fogát kivillantva vigyorgó öregen és összevont szemöldökkel kérdezte:
- Mi kéne?
Az öreg jól megfontolta mit kér ezért a csekély összegért, és rövid hallgatás után kibökte:
- Egy pillanatot!
A boltos meglepetésében először észre se vette mennyi pénzt csapott az öreg a pultra, de most szemügyre vette. Száját csak egy szó hagyta el:
- Értéktelen!
Értéktelen? Az öreg nem tudta mire vélni ezt a szót. Értéktelen egy pillanat, értéktelen ő maga?
- Mi az értéktelen? - kérdezte meglepődötten.
- Ez. - s ezzel rámutatott az 1Ft-osra, ami ott feküdt a pulton. Az öreg is ránézett, majd megrándította vállát és hátat fordítva a boltosnak egyik kezében a pénzzel másikban a szatyorral elindult hazafelé. Az utcán sétálva unalmában ujjai között zizegtette a szatyort. A játék után ujjain festék nyomát fedezte fel, talán van valami nyomtatva rá? Nagy, kopottas betűkkel ez állt a szatyron:

"A legkisebb is számít, TESCO!"

Az öreg gondolkozott, és rájött hogy van neki egy kicsiny pénze, ami talán ebben a TESCO-ban ér valamit. Felült hát az első buszra, amit a városba vitte, és bement a szupermarket hatalmas ajtaján. Nem tolt kocsit és kosorat se fogott, öltözéke pedig gyanút ébresztett az egyik biztonságiőrben.
- Hát maga meg mit keres itt?
Az öreg először ijedten szorította össze tenyerét, melyben ott lapult az egy forintos, aztán megfordult és válaszolt a biztonságiőrnek:
- Egy pillanatot!
A biztonságiőr ugyanolyan rosszalón húzta fel egyik szemöldökét, mint a falusi boltos.
- Ne viccelődjön velem papa! Ha vásárolni jött vigyen magával egy kosarat is, ha meg nem akar semmit se venni, ne ténferegjen itt! Ne zavarja a vásárlókat!
Az öreg bólintott egyet, majd neki indult a bevásárlóközpont felfedezésének. Járt kelt, de nem talált egy pillanatot se. Sőt, mindennek csillagászati ára volt az ő kis vagyonkájához képest. Kifelé menet beállt az egyik kasszához, gondolta megkérdezi nem csak hiánycikk az a pillanat, és később talán rendelnek belőle. A kasszás hölgy megint csak rosszalóan nézett rá, aztán keserűen megjegyezte:
- Ebben a boltban nem fog találni egy pillanatot sem. Sőt egyik boltban sem fog találni. Gondolja, ha lehetne venni egy pillanatot, nem szaladna mindenki fejvesztve, hogy felvásárolja magának az összeset?
Az öreg lehangoltan baktatott ki a boltból. Ennyire reménytelen lenne a helyzete? Ezen töprengve állt be a buszmegállóba, és várta hogy jöjjen a menetrendszerinti hazafelé induló járat. Várakozás közben megpillantott egy gyönyörű nőt. Kicsiny lila kalap volt hajába tűzve, kékes lila kosztüm volt rajta, és kesztyűs kezeiben egy fekete retikült szorongatott. Nem tudta elképzelni, vajon miért vár ez a gazdagnak látszó hölgy éppen itt egy buszra. Talán lerobbant az autója valahol, de akkor miért nem jött érte a férje? Mintha a hölgy csak a gondolatait is hallotta volna, levette kesztyűjét és láttatni engedte ráncos ujjait. A gyűrűsön nem volt ékszer csak egy halvány fehér csík, ami talán a helyét mutatja egy régi gyűrűnek. A szél majdhogynem lefújta a nő fejéről kalapját, de még tartotta őszes haján egyik kezével. Befutotta busz, és az addig szorongatott kalapot már nem tudta tovább óvni a széltől. Felkapta a lila kalapot és magával sodorta a földre, pontosan az öregúr lába elé. Az öreg úr addig nem érzett fiatal fittséggel hajolt le érte, és gyorsan felkapta. Leporolta róla a hirtelen rákerült koszt, és átnyújtotta a hölgynek.
- Köszönöm szépen! - mondta a nő, és egy sugárzó mosollyal jutalmazta meg az öreget. Ez a mosoly felért ezer szóval is. Nem nézte le a ruhája miatt, nem fintorgott, mikor ő odanyújtotta a kalapot. Hát mégis vannak még kedves emberek? Talán.. hatőle kérdezném meg..
- Elnézést, nem tudná megmondani, hogy hol vehetek egy pillanatot?
A nő először furcsállóan elmosolyodott, majd mintha gondolkozott volna egyik ujját álla alá tette.
- Nos, én tudok egy helyet, ahol kaphat egy pillanatot, sőt akár többet is.
Az öreg szeme felcsillant a választ hallva. Eddig mindenki csak elzavarta, talán ő is majd.. Nem, nem, hisze ő nem nevette ki.
- Merre lenne az a hely? - vonakodva kérdezte meg a nőt, félt hogy talán megint bolondot csinálnak belőle.
- Jöjjön, meghívom egy kávéra, és közben megmutatom.
Az öreg nem tudta mire vélni a nő kedvességét, de zavarában csak bólintani tudott. Egy csinos kis kávézóban iszogattak, mikor az öreg feltette a nagy kérdést.
- Nos, akkor ..? - kérdezte az öreg.
- Nos.. itt vagyunk, itt vehet egy pillanatot.
- De mégis kitől? Az eladók nem olyan kedvesek, mint amilyennek tűnnek. Szerintem megint el fognak zavarni vagy kinevetnek.
- Nyugodtan, csak adja ide a pénzt, amiért pillanatokat akar és én elintézem.
- Hát.. rendben. - az öreg benyúlt zsebébe, matatott egy ideig, aztán előhúzta az egy forintost.
- Tessék! - mondta és letette a nő elég az asztalra. A nő megfogta az egy forintost, rámosolygott az öregúrra és tenyerébe zárta az érmét.
- Milyen pillanatokat szeretne? - kérdezte meg a hölgy.
Az öreg most meglepődve húzta el száját, ezen még nem is gondolkozott eddig. Annyira azzal volt elfoglalva hogy találjon valahol egy pillanatot, hogy arra nem is gondolt, vajon milyet szeretne.
- Talán.. boldog pillanatokat kérnék, ha lehetne. - mondta kicsi félsszel.
- Hát, akkor tessék. Itt a pillanat. - mondta a hölgy és nyújtta a kezét az öreg felé.
Az öreg csendesen és még mindig félve az újabb elutasítástól megfogta a nő kezét.
- Hiányoztál. - mondta a nő, és mosolyogva szorította meg az öreg kezét.
Az gyanakodva meredt a nőre, nem tudta mire vélni ezt a hirtelen bizalmas hangot.
- Ezt meg hogy érti?
- Semmi, semmi.. csak azt mondtam, hogy hiányzik egy jó sütemény ehhez a kávéhoz. - hebegte a nő, majd visszavonta a kezét. Túl messzire mentem..
A nő zavartan fogta meg táskáját és húzta elő a pénztárcáját.
- Na akkor egy sütemény? - kérdezte az öregtől, majd nyitotta is ki pénztárcáját. Véletlenül az egyik zsebecskéből egy fénykép esett a földre. Az öreg felvette és mielőtt visszaadta volna tulajdonosának megnézte. A képen egy férfi jól szabott szmokingban és egy nő jól szabott kosztümben egymás kezét fogták. Házaspárnak tűntek..
- Honnan van ez a kép? Mikor készült? - az öreg hangjába enyhe aggodalom, zavartság és félelem vegyült.
- Nyugodj meg, ezek mi vagyunk. Nem emlékszel? Hiszen az évfordulónkon csináltattuk... - az öreg arcán a halvány felismerés sem látszott, csak aggódva kapkodta a levegőt, és rázta a fejét.
- Nem értem, hogy lehetséges ez? Hiszen én nem is ismertem magát egészen eddig!
A nő lemondóan vette ki férje kezéből a fényképet, és érezte, hogy gombóc gyűlik torkába. Nem bírta tovább. Zokogásban tört ki. 40 év házzasság... és semmire sem emlékszik, miért ilyen kegyetlen az élet? Miért???
Egy pillanat volt csupán, mikor az öreg szeretetteljesen és még mindig kicsit zavartan végig simította a nő karját, majd megszólalt:
- Ne sírj Karolina, ne sírj, itt vagyok!
A nő felemelte könnyáztatta arcát és ránézett az öregre:
- Hát mégis megismersz? Hég mégis...??? - Örömittas mosollyal csókolták meg egymást, de a pillanat nem tarott sokáig. Az öreg hevesen ellökte magától az addig babusgatott női szájat.
- Hagyjon maga pióca, mégis mit képzel? Bármit megtehet velem?
A nő csak mosolygott tovább, de érezte elmúlt a pillanat. Oda az egy forint, ami egy pillanatra meg tudta állítani a legrosszabb betegséget. Értéktelen lenne egy forint, ami ekkora csodára képes? Nem hiszem

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.