Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az élők emlékezete

2008.09.21

Sosem láttam hamvas, ifjú éveiben csak fényképről. Mégsem.. sosem éreztem úgy, hogy csak egy idős nő lenne. Milliónyi betegsége ellenére életkedve sosem látszott eltűnni. Talán csak egy bizonyos időpontban csuszott ki kezei közül ez az érzés...

 Kép

    A padláson pakolgatta a lomokat. Minden poros volt, csakúgy prüszkölt tőle az ember. Kíváncsiságból, ha végig húztad ujjad a dobozok egyikén, puha szürke színű porocska ragadt a hegyére. Összedörzsölve ujjhegyeinket egy szempillantás alatt a semmivé vált, ami hónapok ... sőt évek alatt halmozódott a dobozokra. Barna és ropogósan kemény fedeleik mára megsárgultak, a dohos nedvességtől megpuhultak. Néhol egy-egy zöld foltocska jelezte, hogy ideje lenne a padlást újra tetőzni, mert igencsak beázik. Az öreg hölgyet nem zavarta sem a por, sem a penész, csak felnyitotta az egyik dobozt, amin a Ruhák felirat állt és kivett belőle egy inget. Ránézésre sötét piros, talán bordós színű férfi ing az, amit ráncos kezében szorongatott. Kihúzza, és a gombokat vizsgálgatja. Magában talán azon gondolkozik, mivel tudná megerősíteni őket, aztán hirtelen... elszomorodik a pillantása. Rájön, hogy már nincs szükség a gombok megerősítésére, már nem kell megvarrnia az inget, hisz azt senki nem hordja. Ekkor valamit mintha megcsillantana a kis tetőri ablakon át beszűrődő fény. Egy könnycsepp. Az öreg hölgy félig ijedt, félig fájdalomtól terhes hanggal kapkod levegő után, miközben egyre közelebb húzza testéhez az inget. Habár már elvesztette a frissen mosott ruha illatát, az anyag mégis tartogat egy illatot, ami csak rá emlékeztet. Mellkasához öleli a kissé megszaggatott gallért, ami még így is élére vasaltnak tűnik, majd mélyet szippant az anyag illatából. Enyhe szőlő és férfi illat bújik meg a doh és a penész mellett. Habár valaki csak utóbbi kettőt érezné, ő nem. Ő tudja, hogy melyiket keresse a szagok között. A szőlőt és az ő illatát, a férje illatát. Mire az illatot agya felismeri emlékek tengere zúdult fel benne, és zokogó görcs kapta el. Szinte már-már hisztérikusan sír, mikor valami neszt hal a háta mögül. Megreccsent a padló és valami mintha mozdult volna. Gyorsan visszatette az inget és összehajtotta a doboz fedelét. Rátette a dobozra az egyik mellette heverő vastag plédet, hátha az majd megvédi a további sérülésektől. Aztán iparkodva indult el a lépcső felé. Bár azt hitte nincs ott senki, csupán egy egér, mégis jelnek tekintette, hogy nem hagyhatja el így magát. A földszinten unokái várják, mégis mit szólnak, ha nagyi sírni kezd?

De tévedett. A padlás egyik sötét zugából egy aprókat köhhintő kislány bújt elő. Szétnézett mielőtt kibújt volna rejtekéből, hogy tiszta-e a levegő. Mikor a nagyi feljött az emeletre ő is utána settenkedett kíváncsiságból. Minden nap feljön ide nagyi, talán dugdos valamit előlük? Valami kincset? Nem bírt magával tovább, és ma választ akart kapni. Feljött és elbújt az egyik régi fötel mögött. Büdös volt és koszos minden, de ő tántoríthatatlanul maradt a helyén. Még az sem zavarta, hogy fázik és időközben rájött a pisilhetnék. Csak várt. Aztán meglátta, hogy nagyi elkezdett sírni. De miért? Talán fáj valamije? Talán eleshetett. Jujj.. segítenem kell neki! - gondolta, és már mozdult is volna, de a lába beakadt egy madzagba és mire kibogozta a bokáját nagyi eltűnt. Lentről gyerek zsibongás és tepsi pakolás hangja hallatszik. Még a süti illata is felszivárgott a padlásra a kislányhoz. A lépcső felé fordulva megállt, mert hirtelen összekordult a gyomra. Két kezével fogta meg, hátha el tudja nyomni a zajt és az éhséget. Talán, ha lemennék és egy szeletet csórnék? Olyan finom lehet. Nagyi almás sütije, nagymi... Nem! Előbb a doboz! - makacsolta meg magát a kislány és a doboz felé fordult. Az írást nem tudta elolvasni, csak az "á" betűt ismerte fel, mert az volt az ő nevében is és azt már le tudta írni. Az anyukája nagyon büszke volt rá, hogy az ő kislánya magától le tudta írni a nevét már az ovi előtt. habár, eléggé kusza, rogyadozó lábakon álló betűkkel, de sikerült neki... csak épp nem egyedül, hanem a tesó segítségével. Na, de a lényeg, hogy azóta már megy neki egyedül is. Egyedül!

Kis kezeivel kibontotta a dobozt, ami elég nehéz volt, mert a plédet le kellett valahogy tolni róla, de az meg vastag és súlyos volt. Végre kinyitotta és megpillantotta a gondosan összehajtogatott és egymásra pakolgatott ruhákat. Kié ez a ruha? Nem hiányzik annak a valakinek, hogy nagyi csakúgy iderakta fel? Lehet, hogy valaki most csupaszon keresi a ruháit, nagyi meg eldugta előle? Hm.. Mindegy. A kislány számára ez maga volt a kincses láda tele felfedezésre váró arannyal. Talán nagyi megengedi, hogy az övé legyen? Megyek megkérdezem anyát! - gondolta, majd szélvészként szaladt le a lépcsőn, haja lobogott mögötte, kis híjján el is esett az utolsó foknál, de ezt most megúszta, mert belekapaszkodott egy fogason lógó kabátba. A fogas ott volt a lépcső végében és ő pont neki rohant, bele a puha kabátokba. Tele volt most a fogas, mert kint hideg, havas tél tombolt. Nagyihoz jött mindenki az ünnepekre és így a család együtt lehetett. Nagyi sütött, ő pedig ételeket hoztak nagy lábasokban fedővel a tetejükön, nehogy tartalmuk megfagyjon, vagy egy hópihe beleszálljon. Hogy szerette ő a hópihéket... Néha kinyújtotta a nyelvét, és várta hogy rászálljon egy-egy kristályos csoda, és megízlelhesse. Vagy épp a kezét nyújtotta ki tenyérrel az ég felé, és körbe-körbe forgott miközben a hó esett. Olyankor persze seperc alatt meg is fázott, de nem érdekelte, mert imádta a hópelyheket.

Odarohant anyjához és megbögdöste lábát az ujjahegyével. Még túl kicsi volt, hogy bárki is észre vegye ilyen cselek nélkül. Anyja odafordult hozzá és egyik kezében répával másikban meg zöldségpucolóval kérdőn ránézett lányára:

- Mi az kicsim?

- Elkérhetem nagyitól azt a büdös dobozt?

Anyja értetlenül összeráncolt szemöldökkel kérdezett vissza:

- Mégis milyen dobozt?

- Hát, amiben a csupasz bácsi ruhái vannak! - a kislány készséges és számára teljesen komolynak tűnő válasz mindenki más arcára mosolyt csalt, köztük anyjáéra is.

- Kicsim, előbb mutasd meg, hol van az a doboz, aztán talán megkérdezhetjük nagyit is. Jó?!

- Gyere! - kiabálta már sarkon fordulva a lány. Meg se várva anyját rohant vissza a lépcsőkhoz, amik a padláshoz vezettek. Ezen az úton viszont veszedelmes tigris akadályozta őket, ezért a kislány suttogóra fogva mondta anyjának, fogja meg a kezét és szorosan mögötte a falnak húzódva jöjjön fel vele.

- Csak csendesen, meg ne lásson minket!

Az anyuka hallgatott lányára, habár jól tudta, a festményről nem fog leugrani a nagymacska, hogy megegye őket. Szerette, hogy ilyen jó fantáziával van megáldva az ő kis csöppsége, de néha félt is, hogy talán soha nem fogja ezt kinőni. Most az egyszer viszont nem akarta elrontani a játékát. A festmény mellett elhaladva úgy tett, mint aki nagyon fél és óvatosan lépkedett egyik fokról a másikra. Odafent jól ismert szagok csapták meg az orrát. Hányszor játszottam én is idefent? Addig behunyt szemmel szippantott a levegőből, de kislánya hangjára felpattantak pillái és odasietett hozzá.

- Nézd! Itt van! - mondta még mindig suttogva a gyerek, mintha attól félne, hogy odalent valaki meghallgja és rájönnek miben mesterkedik anyjával. Vagy talán a csupasz bácsi találja meg őket és elveszi tőle a "kincseit"?

Az anya előbb gondolkozva olvasgatta: Ruhák, Kalapok, Ingek (1994). Ezek nem is olyan régiek... Épphogy kinyitotta, máris tudta mit jelent az évszám. Csak két éve volt, ő mégis majdnem elfelejtette. Hogy tehettem ilyet? Édes Istenem, hogy felejthettem el?

A kislány csak jól nevelten állt, háta mögött összekulcsolt ujjakkal várt. Bár nagyon izgatott volt, mégis megpróbált türelmes lenni. Aztán meglátta ugyanazokat a rángó vállakat és hallotta ugynazokat az akadozó lélegzetvételeket, amiket nagyinál látott. De miért sírnak mindketten ettől a doboztól? Hát nincs is semmi rémísztő benne, és láttam, hogy egyikőjük sem esett el! Nem úgy, mint én a múltkor. - gondolta és a tegnapi sérülését meg is simította karján. Még a gondolatra is összerezzent, és megfájdult sebe, pedig csak egy kicsit lehorzsolta. Mindez a hülye unokatesója hibája! Ha nincs ott, simán tudott volna a bicajával farolni. A föld tök jó kavicsos volt és anya se volt a közelben, hogy felügyelje, mint egy kis pisis csecsemőt. A szomszéd fiú igy kint volt, és végre megmutathatta volna neki, hogy ő is tök jól tud bicajozni, de.. ajj, csak sírni ne látta volna! Olyan ciki volt. Most biztos azt hiszi, hogy valami kisbaba vagyok.

Amíg a kislány ezen mélázgatott anyja összezárta a dobozt és mérgesen megragadta a kezét:

- Gyere, menjünk innen! Semmi keresnivalód egy ilyen poros helyen, ami tele van kacattal. A kislánynak szinte rohannia kellett, hogy tartani tudja a tempót anyjával. Ideje se volt megkérdezni, hogy mi lesz a dobozzal, mert máris a tigris mellé értek a lépcső a fordulóban.

- Anya vigyázz, a tigris!!! - a kislány rémülten húzódott le a kép alá, de anyja mérgesen felrángatta.

- Az ég szerelmére, nőjj már fel! Ez csak egy hülye kép. Nincs itt semmilyen tigris, csak egy kép!

A kislány bűnbánóan állt fel, de még mindig behúzott nyakkal, mert azért még félt, hátha az anyjának nincs igaza és a tigris észre veszi, aztán...

- Igyekezz már! Nem állhatunk itt az örökkévalóságig!

A kislány szája sírásra görbült. Miért kiabál velem? Nem is csináltam semmi rosszat.

Már nem nyújtotta fogásra a kezét, csak elszaladt. Elszaladt sírni. Az anyja mérge egy pillanat se annyi elpárolgott és újra szomorúság kerítette hatalmába. Leült a lépcsőre, kezei közé vette arcát és sírt. Elüldöztem. Jaj, elüldöztem. Az én kis drágaságom. Most azt hiszi, hogy nem szeretem, pedig... Jaj, apa...

Sírt az anya. Sírt a gyerek. Sírt a nagymama. Sírtak mind a hárman. Mind előbújva, magányukban. S mindezt miért? Egy doboz miatt. Ilyen fájdalmas lenne egy doboz, vagy akár pár ócskássá vált régi gönc?

Sírunk mindannyian egy kép miatt, amit időtlen időkig egy fiók mélyére rejtettünk, hogy ne lássuk azt, aki rajta van. Sírunk mind egy régóta nem látott ruha miatt, vagy ócska lim-lom miatt. De miért? Miért sírunk, ha eszünkbe jut egy elhunyt szerettünk? Miért síratjuk az emlékeket, amiknek örülnünk kellene? Örülnünk kellene, igen! Örülnünk kellene egy régi labdának, amit vele pattogtattunk kisgyerekként! Örülnünk kellene egy-egy pipának, horgászbotnak vagy szőlőszagú ingnek, ami az övé volt. Ha eszünkbe jut ő, nem kellene sírnunk és elvesztésének fájdalmát erősíteni magunkban! Mosolyognunk kellene, hogy eszünkbe jut, hogy még emlékszünk rá, az illatára, az arcára, hogy még van valamink tőle! Sírjunk, míg meg nem hallja szívünk utána zokog, de nevessünk, ha már meghallotta. Csak az ő kedvéért örömmel és ne szomorúsággal vagy haraggal emlékezzünk rá, hisz:

 

"Azért vannak az élők, hogy emlékezzenek a halottakra. Habár ők elmentek és vége az életüknek, a miénk nem állt meg!"

 

A gyerek egyszer úgyis felnő és megkérdezi majd miért nem lehetett övé a doboz kincs, ami nem csak neki kellene, hogy kincs legyen.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.