Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Angyalkő

2009.08.10

A nap lemenőben volt, a levegő hársfa illatot árasztotta. A környék olyan csendes volt, mint az egész városban sehol. Nem tudom, mi olyan megnyugtató benne, de szinte a lélegzetem is hallottam, és a szívem dobbanását, ahogy egyre lassult. Csukott szemmel figyeltem, hátha még jobban hallom, ahogy a lelkem lassan megnyugszik. Mind ott álltak, s némán meredtek rám. Egy szót sem szóltak, csak nézték, ahogy csukott szemmel elsétálok mellettük. Mind csak egy-egy mondatot, csak egy szót, egy kérdést, vagy egy kívánságot akartak közölni velem, de nem tették meg. Az éppen beszélni készülők izgatottsága ült ki az arcukra, de arcizmaik - már ami még maradt belőle - továbbra is mozdulatlan maradt. Arcom mellett suhant el a nyári szellő apró keze, szárnyai megsimították bőrömet. Önkéntelenül is mosolyt csalt arcomra a pillanat. Gyermeki elégedettséggel nyugtáztam, hogy ilyen átszellemült és "boldog" rég nem voltam még, és ezt most nem veheti el tőlem senki. Most még ők sem. Még ő se, aki ott áll, és ugyanolyan szerelmesen néz rám, mint azelőtt. Aki felém nyújtja a karját, ahányszor elmegyek mellette, és mindig elszomorodik, ahányszor én nem nyújtom felé a kezem.
Az út felénél jártam, amikor megpillantottam később rám boruló szomorúságom okát. Egy név, az ő neve, és egy aprócska érzés, ami megmozgatta még mindig hevesen lüktető szívemet, de más irányban. Előbb a futástól zihálva, dobbanásaival ki-kiszakadva bordáim közül, most már inkább oldalra, és belülre akart szakadni. Miért olyan igazságtalan az élet, s miért nem hagyják élni azokat az embereket, akiknek igazán szükségük lenne rá? Sóvárogva néznek mind egy felé. Arra néznek, amerre én tartok. Zizegő levelek jelzik a feltámadó szelet, mely utánam röppen. Megvárja míg rálépek egy száradt levélre, ami szétporlad a cipőm talpa alatt, majd felerősödve meglendíti a kapuajtót, mely épp hogy kiteszem a lábam becsapódik mögöttem. Mind lehorgasztják fejüket, és csalódottan néznek néhányan utánam. Egy kis gyerek koszos sárga pólóban sír, anyját szólongatja. Szerelmes feleség simogatja férje ráncos arcát. A férj csak ül tovább, és mereven néz maga elé. Nem hall, s nem lát semmit, csak a feleségét. Ott fekszik előtte, s mégsem hallja meg, ahogy az újra és újra ismétli: Szeretlek. Tarts ki! Már nincs sok hátra!
Újra kocogásra indulok, visszakapcsolom az mp3-omat. Bár nem szóltam hozzájuk, és nem néztem rájuk, hallottam őket. Ezzel megtisztelem őket, hogy meghallgatom szenvedéseiket, mert ezzel talán számukra  kis vígaszt nyújhatok. Bár sajnos sosem elégszenek meg csupán ennyivel, mindig többet akarnak tőlem. Adjak át egy üzenetet, vagy hozzak nekik friss virágot, esetleg szóljak a gyerekeiknek, hogy már biztonságban vannak és jól érzik magukat. De ha egynek teljesíteném a kívánságát, akkor mindnek kellene. Miért kivételeznék eggyel, mikor az összes megváltásra vár? S ezt a megváltást tőlem várják. Tőlem, az egyedülitől, aki figyel rájuk, és hallja könyörgésüket. Néha egy-egy üzenetet átadok, de csak véletlenszerűen. Nem szabad megsajnálnom őket, mert akkor már nem élném a saját életem. Ha rájönnének mindannyian, hogy én segítehetek nekik, talán tönkretennék az életemet. Nem én akartam ezt, s nem is én kértem, csak kaptam. Kolonc ajándék egy hűséges kutya is, ha nem értesz a kutyákhoz. Megtettem a betervezett távot, és most befordulva a kanyarban a zene ütemére pattognak lábaim. Hangosabbra veszem a zenét, mert még mindig hallom a sikoltásokat, és az elhalkuló segélykéréséket. Kétségbeesettek, reményt akarnak. Olyan kegyetlennek érzem magam, amiért nem adok nekik még egy esélyt se, de...

Angyal nézett le, s teste kőből volt. Kezeit teste előtt összekulcsolta, nőies arca légiesen könnyű volt. A kert leggyönyörűbb alkotása volt, mindenki megcsodálta, aki elment mellette. Egy 15 éves fiú sírjánál állt, és szomorúan hajolt fölébe, szárnyait szorosan a hátán tartva. Néha láttam, ahogy megmozdult, szárnyait kinyitotta, kezeit maga mellé engedte és a hullámos aranyló haja is arca elé csúszott. Kérlelte, könyörgött a fiúnak, hogy nyújtsa oda a kezét, de az nem ment. Az angyal sírt, és a könny a szobor szemében is megjelent. A fiú minden este ott állt, és várta a lányt. A lány minden este elment a fiúhoz, de az első alkalom után soha többé nem beszélt vele. Az az alkalom volt az, amikor a lány rájött a halál elválaszthatja az embereket egymástól, örökre.
A fiú megannyiszor próbálkozott elérni őt, de sosem sikerült neki. Mikor a lány megpróbált tovább menni, a szíve újra és újra megszakadt. Csukott szemmel sétált tovább a temetőben, ahol szerelmét egy kőangyal őrizte. Látta a zokogó öreget felesége sírjánál minden este, de sosem merte megmondani neki, hiába vár rá, hisz a felesége halott. Akárcsak az ő szerelme.

...mind halottak, és mindannyian hozzánk szólnak. Én azért vagyok kivétel, mert mindenki mással szemben, én meg is hallom őket.

Kép

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.