Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A szakadék

2008.09.21

A távolság soha nem tesz jót egy kapcsolatnak sem. Olyan, mintha egy óriási szakadék két oldalán állnánk és egy híd sincs a közelben vagy egy repülő...semmi, csak a mérhetetlen vágyakozás a túloldalra. Át, ő hozzá. Érezni az érintését a bőrömön, érezni a lehelletét a fülemnél, érezni a csókjait a számon, érezni a testemben a lüktető vágyat. De mindez csupán egy vágyálom. Messze van... Ha lépek egyet felé, a végtelen semmibe zuhanok, közben felé nyúlok, látom ahogy ő is nyújtja felém a kezét. Küzdök a levegőben, talán át tudok még érni. Sikerülni fog! Érzem, hogy valaki megszorítja az ujjaimat, miközben lebegek a semmiben. Látom magam alatt a kiálló sziklákat, és érzem hogy nedvesedik a tenyerem. Felemelem a fejemet, rémülten nézek rá, de ő csak bíztat, hogy jöjjek, ő segít megtartani. Próbálok felkapaszkodni... csak még egy kicsit, még tarts ki! Mindjárt fent vagyok. Már a csuklómat fogja, mosolygunk, már érezzük a megkönnyebbülést. Tudjuk, egymás karjaiban biztonságban leszünk. Még egy lépés! De akkor hirtelen megcsúszok, mintha a szőnyeget rántanák ki a lábaim alól, és zuhanok hátra, a mélybe. A kezem kisiklik az övéből, az ujjaim után kap, még egyszer érzem, ahogy az ujjhegyeink összeérnek, de már késő. Egy könnycsepp gördül végig az arcán...miattam sírna vagy a veszteség miatt? A fájdalom miatt. A saját magában való csalódás miatt, hogy nem tudott erősebben tartani. Kizuhantam a kezeiből, mert nem bírt elég erősen tartani, elveszített. Nem volt elég hite, vagy ereje? De ő, és én most már soha nem lehetünk egymáséi. Ő állt a szakadék egyik oldalán én meg a másikon. A szemeim előtt lepergett az életem, és a halálom. Végig játszottam magamban, mi lett volna, ha megteszem az első lépést. Odavetem magam, hátha át tudok ugrani hozzá. De a valóságban nem volt bátorságom megtenni. Csak ránéztem és összefontam a karjaimat magam előtt. Láttam, ahogy szavakra formálja az ajkait, de nem értettem semmit. Nem értettem, miért van a szakadék, és miért nem vagyunk egy helyen. Nem értettem, miért ilyen igazságtalan a sors, hogy odateszi elém a vágyaimat, de nem engedi, hogy megérintsem, hogy megcsókoljam, hogy érezzem a teste melegét. Csalódásomban megremegtem és a könnycseppek észrevétlenül kezdtek hullani a földre. Lehajtottam a fejem, a hajam előre libbent... A szél halkan susogott, és mi még mindig ott álltunk, egymást néztük. A hajszálak között csak a könnyes szemeimet láthatta és talán azt az egy mondatot, amit nem mondtam ki, de ott volt a levegőben. A szemeim mondták és a szél szárnyán szálltak a néma hangok a szívéhez. Éles tőrként hasítottak a szívébe, majd mintha karmok tépkednék: „Nem lehet, képtelen vagyok megtenni!” Látom, ahogy a fájdalom görcsbe rántja az arcát, egyszerre szomorú és dühös. Valami elkezd bennem meghalni. Szépen lassan felemészt és a saját lelekiismeretem folyt meg. Nem bírom tovább, elfordítom a fejem és lehunyom a szemem. Nem tehetem, akkor sem!!! Felemelem a bal lábam, majd a jobbat, még egyszer visszanézek a vállam fölött. Látom, hogy a földön térdel, és tanácstalanul néz felém. Eddig tartott, amíg fel tudtam fogni, ő is velem akart lenni. Felém nyújtotta a kezét és talán, ha hagyom s nem félek, el tudott volna kapni. De ezt már nem tudom meg soha, mert óvtam a szívemet attól, hogy újra a szakadékba zuhangjon és darabjaira törjön. Inkább tartottam magam erősen, megfordultam s elindultam. Minél messzebbre és messzebbre. El, távol a szakadéktól, ami egyre csak ott tátongott, mint az az űr a szívemben, melyet ő hagyott. Ott volt benne az üres kis hely, és várta hogy új vendéget kapjon. De féltem a szakadéktól, így szívem üresen maradt, én pedig egyedül. De így már nem fájt, nem fájhatott. „ Szabadon semmi se fáj... ” Semmi! Hehh.. Hazudjak magamnak? Dehogynem fáj. A végtelen és tehetetlen magány. A magány az, ami mindig velem marad és ott kong az üres szívemben.

Kép

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.