Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A sors gyűrűje

2009.12.27

A Wistra-legenda Kép

Csillogó felhők kék egén, s napsütötte földhalmok tetején kell átsuhannunk ahhoz, hogy eljussunk Páhiba, Hedjország szívébe. E kis ország trónján három hercegnő ült. Éka, Mea és Rea. Titokzatos múltjukból mindenki csak annyit tudott, hogy egy anyától voltak, de három apától, s anyjuk, Estella Sirrah, az exkirályné lelépett egy lovaggal. A lovag kitette az öreg királyné szűrét, amint fiatalabb csali akadt a horgára. A lányok mostohaapja, XII. Eduard Wistra pedig belehalt a királyné ármánykodásába. Bár látszólag a hercegnők egyedül maradtak képességeik, melyeket apáiktól örököltek sokkal erősebbé tette őket. Emellett viszont ott voltak még nekik: Bernard, a lovászfiú, Zafír, az udvari szakácsnő, Nessos, Bernard apja, s egyben az udvari testőrség kapitánya, akik végig segítették a lányokat a felnőtté válás útján. Ezen az úton jutott sok szomorúság, de még több boldogság nekik. A Wistra-család tovább élt. Nézzük csak, hogy folytatódik a legenda....

Kép

Az álarcosbál

Nagy sűrgés-forgás van a várban. Megbolydult, mint egy méhkas. Rosszabbak, mint a hangyák. A kukták szorgosan hámozzák a zöldségeket, a gyümölcsöket fényesítik. A cukrászmester a megrendelt édességkülönlegességeket rendezi, melyeket ma reggel szállítottak Franciaországból. Ha láttál már sok csokoládét, hát ez annál százszorta több volt. Fényűzésből nem volt hiány. Minden mi szem-szájnak ingere, most itt jelen volt. Kék gyöngyök, selyem suhant a márványos kőpadlón, a lábnyomok mentén pár cseppnyi vízharmat maradt vissza, mintha maga a vízkirálynő lépett volna elő rejtett világából. Nem volt az királyné, csupán egy hercegnő, Éka Wistra. A legfiatalabb mind közül, magasságban is hasonlóképp járt. Épp a vízenjárást próbálgatta a kerti tó tükrén, mikor eszébe jutott, hogy nem sokára itt az idő és neki még át is kell öltözködnie. Rohant fel a szobájába, melynek ajtaját tárva-nyitva találta. Ruhái szanaszét a földön, az ablakban hevertek, sőt még a csilláron is lógtak. Szekrénye szélesre nyitva, belőle csak úgy röpködtek a ruhák, mintha valaki dobálná odabentről. Nem más volt az, mint Mea. A szobában nem csak a szétszórt ruhák, de az egyre terjengő füst is tanusíthatta, hogy Mea nincs épp a legjobb hangulatában.
Mivel sem a saját ruhái, sem Éka ruhái között nem talált semmi "hordhatót", szószerint füstölni kezdett. A tűzereje ilyen formában távozott testéből vagyis inkább füléből. Szemében, ahogy találkozott tekintete Ékáéval, izzó tűzre emlékeztette írisze, mely egyre körbe-körbe forgott. Bár mind három lány képessége veszélyes volt, ha úgy használták, de Meáé könnyedén elszabadulhatott akkor is, ha csak bosszankodott valamiért, mivel érzelmeit nem sikerült még teljesen szétválasztania képességétől.
- Megtudhatnám mégis mit keresel a ruháim közt? - kérdezte kétségbeesve nővérét Éka.
- A tavalyi báli ruhámat húgocskám, azt keresem! Emlékszel, kölcsönkérted, hogy varrhass egy hasonlót magadnak, azóta pedig még mindig nem került vissza hozzám.
- Hát nálam már nincs, az biztos, te is láthatd, jó alaposan szétnéztél nálam. - mutatott rá a szerteszét dobált ruhákra, majd mérgesen keresztbe kulcsolta mellei előtt kezét. Miközben a "kékség" és "tűzpiros" farkasszemet néztek, betoppant a harmadik nővér is. A maga két évével idősebb fejével tíz évvel nagyobb érettséget mutatott viták terén, mint két kishúga. Rea mindig is művészlélek volt, de a kimértebb fajtából. Éppen ezért tudta ő a leghamarabb uralni képességeit. Ő már nem csupán a tárgyakat volt képes mozdulatra bírni, de elméjével embereket is tudott irányítani, befolyásolni. Úgy érezte, ez a pillanat is olyan, ahol muszáj felhasználnia, amit tud.
Most szépen lenyugszotok mindketten, s rám fogtok figyelni!
- Szia Rea, hát te hogy kerülsz ide? Nem készülődnöd kellene? Végülis a te bulid! - mondta Mea és közben a levegőben hozzá is tette az idézőjeleket.
- Nem "buli"! - ripakodott vissza Rea. Néha már ő sem tudta elviselni húga szarkasztikusságát. - Eljegyzési party álarcosbál keretében!
- Huhh, mindjárt szívrohamot kapok az izgalomtól! - mondta Mea elvéknyuló hangon, s kézfejét tenyerével kifelé a homlokához csapta, mint aki elájulni készül. Persze csak szórakozott, mint a lányok meg annyiszor gúnyolódtak már Rea eljegyzésén. A legidősebb hercegkisasszony elég magas körből választott. A sors iróniája, hogy egy álarcosbálon ismerkedtek meg éppen, s az ismeretségből bimbódzó románc kerekedett. A megismerkedésük emlékére, most meghívják mindazokat, akik azon a bálon jelen voltak, s megkértek mindenkit, hogy jöjjenek az akkori jelmezükben. A fiatal pár is jelmezben érkezik, így Rea szerint sokkal mókásabb lesz.
- Nem értem mi a móka ebben az egész herce-hurcában! Végig csináljátok ugyanazt az unalmas estét még egyszer. Hisz te mondtad épp, hogy ha Fábián akkor nincs ott, már az elején leléptél volna, olyan dögunalom volt az egész! - háborgott Éka is Mea mellé állva.
- Hát azóta meggondoltam magam. És azt akarom, hogy ez alkalommal a húgaim is ott legyenek, nem úgy mint múltkor. Szóval egy-kettő öltözzetek! Ez az én napom, és nem akarok több vitát hallani! - halvány mosollyal fordult is volna meg, hogy visszatérjen a saját ruháihoz, de...
- De a ruháim... - kezdett bele Éka, de nem jutott tovább, mert Rea kezével intett felé, hogy egy szót sem akar hallani erről. Ehelyett lehunyta szemeit, koncentrált és az addig földön heverő ruhák táncot lejtettek a levegőben. Az ablakon beszűrődött az udvari zenekar zenéje, a bál kezdetét vette. Bár a lányok késtek, senki sem haragudott meg rájuk. Olyan gyönyörűek voltak végül ruháikban, hogy senki nem azt nézte mikor, hanem hogyan érkeztek meg. Mi tagadás szépek voltak. Mea hosszú, fekete haját összefonta és az most vörös csipkés, fűzős derekát verdeste, szoknyája hatalmas hullámokban feketén omlott alá. A fekete selyem színe karján fekete átlátszó csipkés anyagban folytatódott és középső ujján egy fekete gyűrűvel végzdődött. Abba a gyűrűbe senki nem mert belenézni, mert az a pletyka járta, hogy aki ezt megteszi kiég a szeme, hogy ne meressze a lányra tovább. Mea vad, sötét erotikusságát ellensúlyozta a mellette lépdelő Éka szűziessége. Szőke haját konytba tekerte és feje búbjára tűzte. Halvány képk derékban megkötős ruha volt rajta, melynek a ruha ujja végén a szatén hullámok megegyeztek a dekoltázs kivágásnál lévőkkel. A V-kivágás kissé merész volt, de korántsem kihívó, az távol állt a visszahúzódó Éka világától. Ahogy bevonult a két fiatalabb lány, máris minden tekintet rájuk szegeződött és az eddigi zsivaly néma csendé vált. Nem kellett a maszkjukat sem levenni ahhoz, hogy a Westrák megjelenése tekintélyt és tiszteletet ébresszen az emberekben. Az egyik kiugró erkélyen ekkor egy fényes sugár villant fel. Vakítóan fényesnek tűnt, de csal a lány belsőfénye, boldogsága volt az, mely az embereket megtévesztette. A hosszú aranybársony ruha citromsárga csipkékkel minden figyelmet magára vont.
- Köszöntöm vendégeinket eme csodálatos estén a Westra-család otthonában. Kérem élvezzék a bált, egyenek, igyanak, táncoljanak! Éjfélkor pedig, ha akarják csatlakozzanak a csónakázókhoz miután kilétünket felfedve csónakázó partnert választunk! Jöjjön tehát a tánc!!! - kiáltotta el az utolsó mondatot, mely a zenészeknek a vezényszót jelentette, s rögtön rá is zendítettek egy pörgős darabra. Nem telt bele tíz perc és Rea Fábián karján sazzézott a parketten. Le se tagadhatták volna, hogy szerelmesek.
Milyen szerencsések. Gondolta magában Éka, aki egy oszlopnak dőlve várta hátha valaki felkéri s közben meredten bámult a táncparkettre, ahol nővére táncolt leendő vőlegényével.
- Irigylésre méltó a boldogságuk! - hallatszott egy kellemesen érces hang az oszlop mögül. Éka nem látta a hang tulajdonosát, de úgy érezte az a lelkébe látott e pillanatban. Már a gondolatba is belepirult, hogy valaki kifürkészte az érzéseit.
- Bocsásson meg, ne vegye tolakodásnak, de maga itt a leggyönyörűbb az egész teremben és nem bírtam megállni, hogy önhöz szóljak. - A férfi előlépett, s Éka megpillanthatta a magas, izmos kicsit katonásan merev, de ennekellenére mégis lezser alakot, akinek a haja kissé hosszú volt és kócosan meredt szerte-széjjel. Fekete szembogara elnyelte Éka gyengéd pillantásait. Ezek a szemek már nem egy nőt szívét törték össze.
- Semmi baj, úgysem szólt hozzám eddig senki, és így elég unalmas a bál. Bár az egészet a nővéremért teszem, annyira mégsem élvezem. Úgyhogy csak itt álltam és néztem őket. Aztán jött maga, és szinte a gondolataimat mondta ki.
A beszélgetés tovább folyt szálán, s Ékát végül felkérte táncolni a veszélyesen vonzó idegen. Nemsokára Mea is táncolt, de eleinte csak magában. Azt hitte senki nem látja, de egy fürkésző tekintet most őt vizslatta, s szinte felfalta nézésével. A fekete bőr ruhás idegen nem más volt, mint Manuel Contius, Fábián Sheprep kuzinja, sőt Éka társalgópartnere is a rokoniszál egyik végén állt, még pedig a Poissac család tagja. Miközben Dean és Éka a tásastánc minden fajtáját végig járták, addig Mea és Manuel szóba elegyedtek.
- Üdvözlöm szép hölgy! - Mea a férfihangra félénk őzikeként szökkent hátra és hagyta abba táncát.
- Üdvözlöm jó uram, talán eltévedt? - a kérdés jogos volt, hisz Mea nem gondolta, hogy a kamrában bárki is  keresni fogja. Főként nem egy lecsúszott Poissac. Igen, jól ismerte a férfit. Minden báljukra eljött eddig, de a nézésnél csak most lépett tovább.
- Bizony eltévedtem, de hál Isten, hogy itt van, így vissza tud vezetni a bál terembe! - huncut mosoly bujkált ajkain, miközben kiejtette a szavakat, máris magáénak érezte a lányt.
- Nos hát, azon az úton, amin idejött menjen visszafelé, s talán oda talál, csak vigyázzon, hogy el ne tévedjen azon az egyenes lépcsőn odafele! - Mea csípős gúnyorossága öröktől fogva jellemezte a lányt, és mesterien bánt a szavakkal. Sőt, mesterien értett ahhoz, hogy lerázza a hozományvadász kérőket is. De gúnya nem válogatott, célt talált az még céltábla nélkül is.
- Köszönöm az útbaigazítást, megfogadnám a tanácsát, de előbb egy csókot kérek, csak hogy biztosan kijussak!
- Felháborító, hogy merészeli? - s ezzel már emelte is volna a lány kezét a férfi arcához arcon ütni, de a férfi elkapta csuklóját, s farkasszemet néztek.
- Ha el akart volna küldeni megtehette volna már sok bállal ezelőtt is, de nem tette. Megannyiszor, ha áhítattal csodáltam, pillantásom viszonzásra talált, még pedig magától. Innen, ebből a két elbűvölő smaragdzöld szempárból. De ha tévedtem volna, hát úgy békében hagyom. - ezzel ujjával gyengéden végig simított a lány arccsontján a szeme alatt. Közben egyre csak egymást nézték. Mea megpróbálta elfordítani a szemét, de a férfi megbabonázta. Nem is akárhogy. Bűv- és vonzereje hatalmas volt, csak kétes, hogy melyik ragadta meg jobban Meát. A bűverő boszorkány múltat sejtet, de a férfi nem boszorkány, s nem is angyal. Bár attól függ, milyen irányból nézzük. Angyali volt mozgása, akárcsak a Reával ringatózó Fábiánnak és angyali volt mosolya is, akárcsak az Ékával beszélgető Deannek. Mind egy fajt képviseltek, de a hasonlóság árnyalatnyi voltát kevesen tudták felfedezni. Ki erre rájött vagy beavatott vagy közülük való volt eddig. Most viszont talán egy a másik oldalról rájön a cselre.
- Te nem ember vagy! - váltott magánhangnemre Mea, s sejtését kétségbeeséssel vegyes kíváncsiság kísérte.
- Nem, ez igaz. Szerinted akkor mégis mi vagyok? - incselkedett a férfi tovább.
- Az ördög, maga a sátán, aki megbabonázza a védtelen szüzeket és elrabolja az ártatlan gyermekeket!
- Hát ez igen rossz feltevés. Egyrészt nem szüzeket babonázok meg, mint abban te is nagyon biztos lehetsz, másrészt nem igazán szeretem a gyerekeket elrabolni, sőt inkább szeretem őket a szüleik mellett hagyni. Ördög, hm.. hát érdekes, s mégis miből veszed ezt?
- Abból, ahogy nézel. Látom égni a tűzet a szemedben és a rikoltásokat a lelkedben! - a lány most túl érzékeny részre tapintott, mert kezét a férfi, mint tüzes vasat dobott el magától.
- Nem látsz te semmit, csak halucinálsz a bortól. Minek is foglalkoztam veled, időpazarlás!
- Ha az lenne, nem fordítanál rám ennyit a sajátodból. - e mondat felkeltette újra a férfi érdeklődését a lány iránt. Talán tényleg csak halucinált, s nem is látott semmit?
- S mond csak, miét pont a várkamrában ropod az éjjel, ha fent az egész vendégsereg? - próbált témát váltani Dean.
- Nem szeretem ha bámulnak, s ez elég gyakran előfordul. - mutatott magán végig.
- Hát ebben igazuk van,  végülis azt kell nézni, ami a szemnek kellemes látvány.
Mea végképp nem tudta mire vélni a bókokat az előbbi erőszakos követelőzés után. Talán több van a férfiban, mint gondolja.
Éka, Rea és Mea az ördögfiak három testévérével, úgy ahogy bukott angyalokkal kapcsolták össze életüket ezután az este után, melybe a cselszövő Orákulum fűzte ujjait. A jósnő az udvari zenekarban ült és énekelt. Hangja betöltötte a termet, s az emberi füleket. Panaszos gyermek s bársonyos női hang keveréke volt az, mely Micoa, a jósnő torkán kijött. A hangok ritmussá, majd dallá formálódtak. Az Orákulum nem más volt mint az énekesnő, ki a dalokban mondta el jóslatait a jövőről. Gyakran színészi álruhába öltözött vagy udvarhölgynek, ha úgy tartotta kedve. Most viszont énekelt, s elénekelte gyűrűjének jövőjét, mely végig ott volt Mea hercegnő ujján.

Kép  A gyűrű jövője

Három sirály repül át az égen, halkan rikácsolnak. A hullámok erőteljesen csapódnak a szirtekhez és cseppjeikkel verdesik a part falait, hogy engedjék őket tovább szabadon útjukra, majd enyhülő méreggel húzódnak vissza társaikhoz a tengerbe. Hosszú utat tettek meg a homokszemcsék is, melyeket idáig szállított a Föld másik feléről az óceán. Most a part homokos részét elérve gyengén megtapadnak és elidőznek egy kicsit a napsugarak alatt. Az utolsó fény ajándék a szemnek, szikrákat szóra a tengerre, mely így csillogóvá varázsolva tündököl. A nap sétányörvényt vág a víztükrén, mintha egy áttetsző folyosó nyílna az ember lába előtt, hogy magába csábítsa a vállalkozó kedvű fürdőzőket. De az okos sirály nem buta ember, a partról szemléli a világot. Kagylók után kutatva bukkan rá végül arra, melyet buta "felsőbbrendű" lények felelőtlenül dobtak a tengerek vizébe. A gyűrű, melyről e történet most szólni fog visszatükrözte az ég utolsó lángoló világát és szarkákat babonázóan csillogott a homokban. Bár piszok és moszat ragadt rá, igazi aranyló fényét nem másíthatják meg. Az élelmét kutató sirályt az aranyló fény csábította, de értékékét nem pénzben mérte, hanem szépségben. Csőrébe kapta a fényes kis tárgyat s fészkéhez repült vele. Fészke jó tűz mérföldre onnan egy apró szigeten volt, odarepült most nagy hévvel. Becses kincsét a fészekben üldögélő párja elé vetette, mint hadizsákmányt és ajándékot. A tojó nézte egy darabig, s nem tudta mire vélni a kis gyűrűt. Csőrébe kapta s nyelvével megízlelte, de érezte, hogy ez nem a megszokott kagyló, s nem is valami ócska szemét. De mégis mit tegyen vele, ha meg nem eheti? Felállt a fészekben s lábával kapirgálni kezdett a gyűrűn. Csak nem elásni akarja? Hát az éppen nem sikerült neki, csupán a lábszárára csúszott fel az arany karika, amit most már le se tudott húzni. Véletlen vagy sem, de mintha megköszönte volna társának, akárcsak eljegyzésekkor szokás, hozzádörgölte nyakát a másikéhoz és most már együtt ültek le a fészekbe várva a tavaszt s az új élet születését. Madarak... Milyen egyszerű lények, s mégis milyen hasonló érzések. A madarak talán nem tétovázna a választással? Talán nem készülődnek a randevú előtt? Talán nem illegetik magukat a jövendőbeliük szeme láttára? Talán nem harcolnak a hőn szeretett nő(stény)ért? Dehogynem! Sőt, talán az ő érzéseik tisztábbak, mint azoké voltak, akikénél e gyűrű eredetileg járt. De vajon hol járt ez a gyűrű? Honnan sodorta ide a vizek áramlata? A partra sodródó gyűrű meséli el helyettem e történetet, mely inkább legenda lett mára...

Fűben ülve fújta a szél a haját, mely selymesen omlott vállára, s párja arcába. Nevetve fújták el szemük elől a tincseket, s csak legyintettek a világ gondjára. Szerepet játszottak mindketten. Az élet volt színpadjuk s a dráma a kedvenc műfajuk. De most nyugodt volt a szín, nem dőlt a díszlet el, s nem futkároztak statiszták sem sehol. Ők voltak csak színen, ketten a fényben. A lány a fiú ölében mellkasának dőlve ringatózott a dúdolt dalra. Cserfes beszéld és gyors beszámoló előzte meg a néma csendet, mely most rájuk telepedett.
- Szeretsz még? - törte meg a susogó füvek halk sziszegését a női hang. Bár szája feszülten komoly maradt, se nem sírt, se nem nevetett, lelke mélyén öröm kezdett bontakozni. Várta a feleletet lelkes izgalommal, mint egy két éves gyerek.
- Szeretlek, mindennél jobban! - érkezett a fiú válasza, s milyen meggyőző volt. A pár ölelésre kulcsolódott kezei most szorosabban kapcsolódott össze, vallomásukat csókkal pecsételték meg. De talán túl idillinek ígérkezik a kép, s nem ülhetnek az élet fája alatt éveket együtt. Egyiküknek egyszer fel kell állni, ha elgémberedett a teste. De vajon, melyikőjük áll fel hamarabb?
Előbb rózsák hullottak le a fáról a fiú kezére, pontosan 18 szál, majd egy tánccipő esett le, s a hely a pár között egyre csak nőtt. Egészen addig nőtt, míg a távolság szinte szakadéknyira nem tágult kettejük között. S a szakadékba estek bele oly nagyot, hogy a fiú pont egy völgyben landolt, míg a lány a hegyekből nézte tovább a fiú napjait. Ó az érintések és tovatűnő közös ábrándok. Ó, ezek mit sem érnek már neki. Nincs már többé "Szeretsz-e még? " kérdés, s nincs rá többé "Szeretlek, mindennél jobban." válasz. Csupán hallgatag űr mi maradt neki s a gyűrű, mely ott fénylett ujján. Fényes volt, mintha új lenne, de egy karc mutatta, hordták már sokat. A gyűrű most elhagyta az ujjat, s lecsúszott onnan. Egy padon hevert később. Egy piros padon a parkban. A park játszóterén a homokozó mellett feküdt, de onnan semmi szél nem fújta le. A lány hagyta s most várta új gazdáját, ki nem sokkal később meg is érkezett. Egy férfi volt az ki a gyűrűre rátalált. Hosszú ballonkabátban volt, egyik kezében aktatáska, másikban újság. Olvasgatott kicsit, miközben ült a padon. Sport, gazdaság, mind változatlan, akárcsak sivár szerelmi élete. Mikor lesz már családja a karrier mellett? Úgy tervezte, ha nyélbe üti ezt az üzletet már megállapodhat, hisz lesz egy biztos alapja. De a személy, ki az alapon társ lehetne még várat magára. A parkban néhányan el-el kocogtak a férfi mellett, ki-ki a kutyáját sétáltatta, volt aki viszont gyerekével vagy párjával tett egy parti sétát. A parton volt ez a park, s a tenger szele idáig is elért. Bár a sirályok idáig már nem merészkedtek ki, de a kutyák élvezettel csaholták fel a csendet. A férfit nem zavarta, tovább olvasott. Fülében a kocogók monoton lábtopogása visszhangzott a kutya csaholással keverve. Átadta magát a nyugodt pihenésnek, s végre ellazult... Amikor hirtelen hopp, egy kinyújtott láb és halk puffanás. Morajló szitokszó egy női szájból, s a férfi napja nem nyugodt tovább. Se a napja se az élete, mert ez a nő, hát ez mindent felkavar. Először csak felsegítette a földről, majd a nő elveszett gyűrűjét keresgélték együtt. Bár soha nem hordott gyűrűt a nő,de most az egyszer felvette, mert futás után el akart menni az ékszerészhez bevetetni az édesanyjától kapott ajándékot, hogy hordhassa. Hát most meg elveszíti?
Mégis mit fog szólni anya, ha ezt megtudja? Tuti kinyír! Mimi, most szedd össze magad!
Az aggodalom alaptalan, a gyűrűt nem is hozta magával,  csak akarta. Ennek ellenére a férfi rátalált a gyűrűre, mégpedig arra, amelyik a padon volt. Nyújtotta a nőnek, s annak szeme könnybe lábadt a képtől: Ott térdelt a férfi előtte, bal kezében az összehajtogatott újság melléhez szorítva és kérdőn néz a nőre. Ha gyengébb lenne már kicsúszott volna száján az Igen, de uralkodott vágyain, s csak megköszönte. Nem kellett viszont sokat várnia, mert a lánykérés ott volt a levegőben, s le is szállt két év múlva. Mikor a kocogónő és az újságos férfi egymásra talált a gyűrű új gazdát kapott. De ez a gazda sem fogadta be örökre, száműzték őt az ékszerészhez. A nő rájött ez nem az ő gyűrűje. Bár szép volt mégis kicsit túl egyszerű,s talán valaki keresi. Kereste bizony, úgy hívják beolvasztó. De állj, az ékszerész nem adja, miféle írás van rajta? Megtalálta a gyűrű tanulmányozása közben a belevésett írást:

M & P örökre

De hát ezt így nem adhatja el! Nem lesz senki, aki gravírozott gyűrűt venne. Hát a kereskedő bizony tévedett, mert épp a következő pár ki a hónap végén betért hozzá Maja és Petrik voltak. Majának rögtön megtetszett a kis fényes karikagyűrű, Patrick történész lelkét pedig rögtön megnyerte a legendás karcolat. Megfogadta, hogy utána néz minden áron, honnan ered a gyűrű. Kutatott, keresett éjt-nap alá téve, de sehol nem talált semmit róla. Egy ékszerésznél sem volt bejegyzés róla, hogy ott készült volna. Csupán néhány említ egy legendás gyűrűt az "M & P örökre" gravírozással, mely gyakran megfordult az ékszerészek piacán. Mindig eladják, de a gyűrű újra és újra visszatér a boltokba. Arra nem sikerült rájönnie senkinek, hogy miért van ez az erő, mely visszaszólítja a gyűrűt. Talán átkozott? Talán az, de a gyűrű továbbra is ment a maga útján. Maja és Patrick sem soká tartotta meg a gyűrűt. Miután összeházasodtak és Maja egy este épp mosogatott a gyűrű lecsúszott ujjáról egyenesen bele a lefolyóba. A friss asszonyka jajveszékelve rohant férjéhez, hátha az még meg tudja menteni a gyűrűt. De az rejtélyes módon eltűnt a lefolyóból is. Másnap már egy ékszerész üzlete előtti járdán feküdt várva az új tulajokra. A gyűrű ékszerésztől járt gazdagoknál, kevésbé gazdagoknál, s szegényeknél is, de hosszú idő után újra-újra visszatért az ékszerészekhez. De csak egy bizonyos útra. A West Green és Red Tiger közti szakaszra, ahol azt mondják régen ott állt a legendás három hercegnő vára, s udvarukban a jósnő, kinek gyűrűje átkozott volt.
Hordták a gyűrűt már szép és kevésbé szép, sőt kifejezetten csúnya nők is. Volt, aki eleve valami különlegeset keresett, esetleg már úgy lépett be az ékszereshez:
- Nekem az a gyűrű kell, amin M & P monogram van, tudja, ami szerencsét hoz mindenkinek!
Néha olyanok is megvették, akik nem M. és P. monogrammal rendelkeztek, de ez nem zavarta őket. A boldogság nem megvehető, de sokan megpróbálták megvenni, mikor a gyűrűt magukhoz vették. Nem átok volt az, ami a gyűrűn ült, hanem varázslat. S az nem más volt, mint a szerelem ígérete, az összetartó bűbáj.

Gazdájához mindig visszatérjen, hogy szerelmet szét ne tépjen. Boldogságot és örömöt csempésszen!

Az igézet kissé balul sült el egykori tulajánál az Orákulum Niccánál, aki e gyűrűvel akarta meghódítani szívszerelmét, s ezzel magához láncolni egy férfit, ki még mindig előző hitvesét szerette. Nicca kétségbeesésében fordult a mágiához, mely véget vetett a kapcsolatnak, s nem összetartota azt. A gyűrű ugyanis az igaz szerelem igézete volt. A viszonzott, tiszta érzelemé , mely rátalált Nicca hitvesére is, csak éppen egy másik nővel. A gyűrűt így a tengerbe dobta, ami kisodorta a partra, melyet a sirályok találtak meg. De a sirály lábáról is leesett a gyűrű. Hisz, mint tudjuk, mindig visszahúz gazdájához, Niccához. Nicca az ékszerüzlet alá volt elásva, és festményét az egyik tulaj őrizte, hisz a nő várta hogy vissza kapja régi szerelmét és gyűrűtjét. A sirály toll mellett a földön hevert a piszkos kis tárgy, s akkor egy lány találta meg. Haza vitte, megtisztította és az asztalra tette. Ecsetet fogott, hogy képet fessen. Egy sárga, egy kis ezüst csík, barna alap s a monogram. Készen van a festmény, a gyűrű már képként is él. A nő egy szép napon eladta a festményt a sors iróniája, hogy az az ékszerész vette meg a képet a legendás gyűrűről, akinél Nicca képe ott lógott a falon. A gyűrű viszont eltűnt. Már jó ideje nem hallott senki felőle. Minden ékszerész kérdezgette a másikat, hogy járt-e nála a gyűrű, de senki nem látta már több mint három évtizede. A valós pletykákból képzelt hazugságok lettek. Szellemeket és sárkányokat kevertek a történetbe, pedig csupán ördögökről és boszorkákról, jósnőkről szólt a fáma. A kihalt ékszer üzletbe sok-sok évvel később egy időshölgy tért be. A nő öregnek tűnt, olyan 70 felettinek, de jól tartotta magát. Szétnézett a sok kirakott gyűrű közt, majd saját kezére tévedt pillantása. Ott volt még most is az aranykarika gyűrű. Egy eladó jelent meg hiretelen a nő előtt, aki kíváncsian meredt a potenciális vásárlóra.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte meg udvariasan az eladó a nőt.
- Hát, nem is tudom.. - A nő felnézett a képre, ami Niccát ábrázolta, majd a másik falon a gyűrű képére. Tényleg olyan, mint a valóságban. Nagyon ügyes volt a festőnő.
- Nagyon szép ez a kép. - mondta a nő.
- Egy fiatal művésznő munkája, kortárs festő. - mondta kérdés nélkül az eladó férfi.
- Engem a gyűrű érdekelne. Nem tudja, hogy honnan vette ezt a gyűrűt a hölgy?
- Nos én úgy hallottam a főnökömtől, hogy ezen a képen a rejtélyes sorsgyűrű van, ami évről évre visszavándorolt ebbe az utcába. Legendás gyűrű, amit a festőnő is csupán talált egyszer, de sajnos elvesztette. Most nem tudjuk hol lehet ez a gyűrű, de valószínűleg csak legenda az egész.
A nő ránézett a kezére, s közben morogta:
- Igen, valószínűleg csak legenda az egész.
A következő percben egy őszhajú férfi lépett be az üzlet ajtaján, amit csengőhang követett.
- Jó napot! - köszönt az újonnan érkező férfi. Külsőleg túlságosan ki volt öltözve egy ilyen meleg nyári hétköznapon. Szmoking volt rajta, csokor nyakkendő és fekete cipő.
- Jó napot! Segíthetek valamiben? - igyekezett gyorsan az eladó az esetleges új vásárló rendelkezésére állni. De a férfi nem vásárolni jött.
- Nem, köszönöm, én csak... Marie kérlek gyere, különben elkésünk az előadásodról.
- Oh, párdon, nem tudtam, hogy a hölggyel van.
- Nyugodj meg Peter, nem sietünk sehova. Nélkülem úgysem kezdik el a darabot, én vagyok a főszereplő. Nem emlékszel? - mosolygott a hölgy az őszes férfire.
- Hogyis felejthetném el, hogy a világ legszebb hölgye lép ma fel? - mosolygott vissza rá a férfi, s gyengéd csókot lehet a nő szájára.
- De előbb el kellene mesélnünk ennek a férfinek, hogy hol is van a gyűrű. Tudod, ő azt hiszi az egész csak mese. - mondta Marie, majd kezéről nagy nehezen lehúzta a gyűrűt és odalépett az előadóhoz.
Bizony ott volt a gyűrű az öreg néni kezén már idestova 33 éve. A gyűrű kétszer is szerencsét hozott a lánynak, aki akkor a fa alatt ült. Egyszer ráébresztette, hogy nem az igazi szerelmével ült az élet fája alatt, másodszor pedig életre szóló társat talált, s a gyűrű újra visszatért hozzá, de most már a szerelem örökre szólt.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.