Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A piros tűzoltóspizsoma

2008.09.21

Kép

Egy csendes, sötét szoba mélyén ül és pityereg egy kisfiú. A sötétség és a fantáziája szülte szörnyek ellene fordultak. A nappal még oly barátságos szoba éjszakára egy rémkastéllyá vátozott. A félelem és a reménytelen magány késztette szemeit könnyezésre, majd testét reszketésre. Száján először csak halk nyöszörgés jön ki, majd egyre akaratosabban és hangosabban kiállt szülei után. Kiabál, habár tudja egyikőjük sem fogja meghallani. Egyedül maradt szorongó szenvedésében és tovább itatja az egereket. Térdét álláig felhúzva és kezeit köré csavarva kuporog a hideg falnak dőlve. Hirtelen halvány fény világít feje tetejére. A kis fejecske felemelkedik, a fény megvilágítja a maszatos arcocskát. Úgy tűnik, hogy 7-8 éves lehet a gyerek. Mindenesetre már túl idős ahhoz, hogy a sötétben féljen. A fény kissé fogyatkozott, egy emberi alak takarta el a fény forrását. Az alak, aki most egyre közeledett a fiú felé, egyre csak szólongatta.

 - Hát te miért sírsz? Fáj talán valamid? – a hangba enyhe aggodalom vegyült, de a gyerek csak a fejét ingatta, és szipogott tovább. Egy szót sem szólt.

 - Rosszat álmodtál? – próbálkozott tovább a másik. A kisfiú igenlően biccentett és újra zokogni kezdett. Két hüppögés között ki lehetett venni a szavaiból egy-egy rövid, de annál többet mondó szócskát:

 - Anya... apa...- a kisfiú újra lehajtotta a fejét és a könnyei tovább folytak eláztatva kis tűzoltós pizsamáját. Már egész nedves volt. A másik gyengéden megsimogatta a barna fejecskét és szeretetteljesen átölelte, majd ölbe kapta a zokogó fiút.

 - Gyere! Jobb, ha most lefekszel. – mondta, és ezzel bedugta az ágyba, a takaróval pedig becsavarta a kis remegő testet. Halkan altatót kezdett énekelni. A dallam megnyugtató volt, a meleg, szeretetteljes kezek hamar álomba ringatta. Elaludt.

 

Egy mezőre került, ahol rengeteg nagyfejű virág volt és csodaszép óriási pillangók repkedtek majd raják leszállva pihentek meg. A kék égen ezernyi színben pompázott egy természeti csoda, a szivárvány. Azt mondják, ha szivárványkor kívánunk valamit, amiről már sokat álmodtunk, valóra válik annyi időre, amíg a szivárvány színes csíkokkal festi az eget. A kisfiú behunyta a szemét, erősen koncentrált éjjeli álmára. Valóra vált.

 Még mindig a kis piros tűzoltós pizsamában kacagva futkározott a mezőn, miközben a fű csiklandozta meztelen talpacskáit. Felhőtlen boldogság áradt szét testében és lelkében, mikor megtestesülni látta kívánságát, édesanyját, amint ott áll pár méterre tőle. Hatalmas lebegős szoknyáját félre fújta egy kis szellő és lobogtatta hosszú, aranyszőke haját. Arca piros pozsgás volt, szemei kékek. Gyönyörű alakja fényesen ragyogott a kisfiú szemei előtt. Kissé távolabbról egy másik, talán nagyobb alak közeledett. Hatalmas termet, karakteres arc, kétszer akkora kezek, mint az apró gyermeké, mégis hasonló vonások idősebb kiadásban. Az apukája volt az, és jóval édesanyja felé magasodott úgy, hogy könnyedén át tudta ölelni, miközben a nő a férfi mellkasára hajtotta fejét. Egymásra, majd fiúkra mosolyogtak.

 - Apa...Anya!!! – kiabálta hangosan, majd gyorsan neki is iramodott. Szaladt, futott, ahogy csak a lábai bírták. Az édesanyja leguggolt, és kinyújtotta kezeit. Ölelésre hívogatta a fiát. Azok a védelmező karok, olyan puhák és mégis olyan erősek. Egyszerre tudnak szeretni és minden gonosz szörnyt elűzni.

 A kisfiú végre elérte a szőke alakot, aki most szorosan átölelte, majd felkapta a levegőbe. Átölelték egymást, az apa, az anya, és a fiú. Az apa megfogta karjai alatt a hónaljánál a fiát, és körbe-körbeforgott vele, hogy annak lábai az égbe repültek. Kedvenc játékuk közben mindketten vidáman kacagtak, majd hirtelen estek a földre. A kemény föld ugyanekkor úgy tűnt puha párnákká változott, és az esés egyiküknek sem fájt. Bírkóztak a fűben, a papa mély öblös hangján hahotázott, a gyerek magas hangon visongva kacarászott, és a mama is halványan elmosolyodott a harmónikus pillanatot látva. Boldogok voltak újra együtt. Az édesanya indulásra intette a fiúkat, akik gyorsan fel is pattantak. Csupán a kisfiú nem értette, hova mennek és miért kell sietniük.

 - Egy szép helyre, ahol örökké együtt lehetünk. – válaszolták szülei.

 Kézen fogták gyermeküket, majd ütemes tempóban kezdtek bandukolni. Balra az apa, jobbra az anya, középen a kisfiú.

 

 A barna haj alatt egy nedves homlok, két csukott szem, majd egy pisze orrocska, és egy mosolyra húzódott száj. A mosoly örökre ott maradt a gyermeki arcon. Reggel az árvaház egyik nevelője az ébresztésnél nem tudta felkelteni a kis Zakariást. Költötte kedvesen, noszogatta gyengéd hanggal, majd vállát lökdösve eréjesebb hangon, de semmi nem használt. A kis test meg se moccant. Az esti ügyeletes nevelőt faggatták, és az orvost hívták. A nevelő és az orvos szinte ugyanabban a pillanatban állapította meg:

 - A szüleivel akart lenni, és már velük is van.

 Zakariás szülei két éve halltak meg egy decemberi éjszakán. Éppen karácsonyra vásároltak és az ajándékok az autó csomagtartójából már soha nem kerültek a fa alá. Egy arra járőröző rendőr találta meg a színes dobozokat szanaszétheverve a tetejére fordult autó roncsa mellett.

 

Hogy a félelem és szülők utáni fájdalmas vágyakozás, vagy csupán a téli hideg betegítette meg a kisfiút, már nem tudjuk meg. De egy bizonyos, két évvel később ugyanazon a decemberi éjszakán a kisfiú ernyedt testéről levetett kis piros tűzoltós pizsama kimosva és összehajtva feküdt az árvaház ruhásraktárában, várva egy új árvára.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.